KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Bodysong

Győrffy Iván

 

Az eddig csupán rövid kísérleti filmekről és könnyűzenei klipekről ismert angol rendező, Simon Pummel ezúttal nem kisebb feladatra vállalkozott, mint audiovizuális formában megjeleníteni az egész emberi életet, az utóbbi száz év amatőr és profi filmtermésének, híradók és tudományos dokumentumműsorok nyersanyagának, újságkivágásainak, életképeinek és saját digitális trükkjeinek felhasználásával. Segítségére sietett a Grammy-díjas Radiohead komponistája, Johnny Greenwood is, aki az összefércelt filmkockák között klasszikus és modern hangszerszólamokkal, visszatérő és improvizációba torkolló motívumokkal igyekezett összefüggést teremteni. Egyszerre volt nehéz és könnyű a dolga, hiszen az élet és halál, játék és erőszak, szex és étkezés, jelek és álmok és egyéb önkényesen választott, aránytalanul súlyozott kategóriapárokba rendezett képek átkötése logikailag alig működik, viszont további inspirációkra igencsak alkalmas. A filmnek ezért nincs is igazi története: az emberi test által a születéstől a halálig elszenvedett ingereket gyűjti össze, indokolatlanul kevés vágással, gyakori önismétléssel. Emlékeztet Peter Greenaway korai munkáira, ám hiányzik belőle a szuggesztív erő, az átfogó szemlélet. Godfrey Reggio Qatsi-trilógiájával szemben nem a kívülálló, hanem a bennszülött szemével mered a világra, ez a tekintet azonban nem törekszik a mindenhatóságra, szándékosan korlátolt. Kétdimenziós embert látunk: a sejtbiológia és a társadalom emberét, aki nem kapcsolódik a természethez (univerzumhoz), és spirituális kiterjedése sincs. Olyan, mint amilyen embert Georges Vigarello ír le a modern testkultuszról szóló esszéjében: identitását kizárólag a testéből meríti.

A film egyetlen erénye, hogy túlmutat önmagán és a vásznon. Önálló zenei album kapcsolódik hozzá, honlapján pedig egyedi képekre, hangzásokra, interaktív lehetőségekre lelünk, hiszen a film 370 képkockájának teljes háttértörténetét megismerhetjük, és azokat saját ízlésünk szerint újra is rendezhetjük. A Bodysong tehát nem tipikus film: a moziból kilépve kezd egyáltalán élni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1889