KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

A láthatatlan film

Dániel Ferenc

 

Először elmondanám, mire nem utal ez a rejtélyes cím. Elunván sok csacskaságot, eszembe se jutott, hogy valamiféle neoneoavantgárd, posztmodern irányzatnak legyek kikiáltója; s a vásznon pöttyözve futó „fekete blank” bölcseletét zengjem. Nem utal a cím távoli bolygóról érkező (vagy annak hamisított), sugallatokat kódolt film-üzenetre. Se laborhibás hívásra. Mi marad még? Hallani vélem egykori cenzorok hördülését: az ő lelki nyugalmuk ugyan nem kedves nekem (ránk se hederítve alvókáznak), de talán valóban idejét múlta, hogy dobozba zárt kópiák ügyét feszegessük.

A „láthatatlan film”, mint hívószó – ahogyan tapasztaltam – igencsak serkentőnek bizonyult filmmakerek meghitt körében. Történetek röppentek föl, lektori jelentésekből idézetek, megajánlások: helyzetek, sorsok, árnyalatok, képzelt színek, hangulatok kezdtek kavarogni. Nem feszítem tovább a húrt: „láthatatlan filmen” én a papíron szikkadt, meg nem valósult forgatókönyveket; a hamvába holt vagy tétlenül dédelgetett filmálmokat értem; a filmográfiák mögött bujdokló, és felejtésre ítélt filmtörténetet. Mielőtt magam is álomba merülnék, két tényt kell említenem. Az egyik: minden filmalkotóra érvényes egy közelítő mérőszám; mondjuk 5:1-hez, éberálmodóknál 10: l-hez a szabatos képzelgések javára és a celluloidon rögzített kép kárára. A másik: tekintve, hogy a filmet üzemileg gyártják, a termelési gépezet csak a számára legalább technológiailag felfoghatót képes kivitelezni. Nincs a gyártásnak szakasza, amelynél ez a műszaki-logikai szűrő ne érvényesítené hatalmát.

Mérőszám és gyártás bonyodalma önmagában olyan benső csatákra vall, ahol a gyöngébbik fél mindennap sebeket kap, sérül; s muszáj rendelkeznie az ön-gyógyulás adományával, hogy – amikor végre filmet forgat – ne vesztesként, ne a sebeit nyaldosva alkosson, hanem úgy, mint egy friss titán. Ritkán és keveseknek adatik meg, hogy egykori, szemhéjak mögött megszerkesztett, azután szét-feslő képélményekért elégtételt nyerjenek. Alkat kérdése, hogy ki felejt, ki vigasztalódik, ki mániákus, ki a változtatások és alakítások mestere.

És mégis. A „láthatatlan film” nagyon erős hívószó a termékeny filmművészek számára is, mert a ki nem hordott dolgokban ígéret, provokáció, sóvárgás van; ábrándnál sűrűbb szövésű bánat és lelkifurdalás valami elmulasztottért; a vizionálás gazdagsága és szabadsága az, mintegy súlytalanságban lebegve megváltás és praxis között, amikor úgy tűnik: sem a röpte, sem a pályaíve nem szükségszerűen meghatározott. Minderre akad példa és ellenpélda bőven. Fellini sohasem csinálta meg mélytengeri interjúját Totóval. Serge Silberman nagyvonalú produceri ajánlata nélkül ma az egész fimtörténet szegényebb lenne a Buñuel-tetralógiával. Az idő előtti halálok: Jean Vigo, Munk, Huszárik. S az idő előtti halálnak az a sajátságos módja, mit Ozu, a tiltásával választott. Antonioni lázadása és évtizedes, töprengő hallgatása. A mi történelmi égaljunk legtárstalanabb opusza, Pintilie Helyszíni szemléje.

Írásomból szántszándékkal felejtem ki „a húsdarálót”: az ideológiák, tilalmak, kereskedői és forgalmazói érdekek, közönségszolgálatok rémuralmát. Ez ügyben Brechttel értek egyet: a „húsdaráló elleni tiltakozás hiábavaló, az áldozatok számbavétele meddő, a technikai fölényét kell eltulajdonítani. Ennyi.

Számomra fontosabb, hogy a „láthatatlan film” lenyomatai és dokumentumai, amelyeket rendszerint záradékként csatolnak a töredék-életművekhez; vagy amelyek ott porosodnak valahol a Lumumba utcában, alig emlékeztetve a fel-felszikrázó és mindig kihunyó stúdióéletre; részét képezik a megíratlan magyar művelődéstörténetnek. Valójában mennyit tudunk az utolsó harmincöt esztendőről? Nem akarnám bántani portréfestőinket és életrajzíróinkat, de ki állíthatja felelősen, hogy műveikből összegezhető lenne egy korszak monográfiája? Igazi, széles kitekintésű s mélyfúrásokkal megalapozott szakmunkára gondolok, hogy kitessék belőle: mi volt és mi lehetett volna a magyar film. S nyilvánvaló, egy ilyen szakmunka taglalásának módjától függ, hogy közelítő egyezségre jussunk az érték megítélésében, a hatásokéban, az eredetiségben, a képzőművészet és az irodalom lappangó befolyásában vagy mindezek hiányában; a szakmai ártalmak tárgyhű leírásában. Lásd: vetélkedés, uralom, elcsábulás, árulás, értetlenség, pénzsóvárság, és így tovább...

Amikor Petri Györgyöt riporterként faggattam, hirtelen eszébe villant kis dramaturgiai kiruccanása: Jeles Andrással filmet álmodtak Rejtő Jenő Piszkos Fredjéből. Az egész történet pesti bérháztetőkön játszódott volna, szereplői is mind jellegzetes pesti figurák. Petri, Jeles, Rejtő eleve gyanús triónak tűnt a dramaturgiai tanácsülésen. A gyanakvást majdnem sikerült eloszlatniuk, amikor elhangzott egy ártatlan kérdés: „és mit fog mondani ez a film a nemzetnek?” Örökre titok maradt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/10 63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4731