KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

„Puha” humor

Faragó Vilmos

 

A televízió kabaréműsoraira régóta panaszkodik már a kritika: nem politizálnak, csak (jó esetben) röhögtetnek. A panasz megalapozott. Politikamentes volt az Antal Imre vezette szombatesti bohóság-sorozat, politikamentes volt a szilveszteri kavalkád és politikamentes most a Telepódium. Baj-e ez? Illetve: ez-e a baj? Nem föltétlenül.

A magyar kabarétörténetben mindig is két irányzat futott párhuzamosan. Az egyik irányzat művelői úgynevezett emberi gyengéinket vették célba: hiúságunkat, hazudozásainkat, szerelmi csélcsapságunkat – a magánéleti szférát. Ez az irányzat röhögtetve vagy érzelmesen moralizált; talán még nevelni is akarta közönségét. A másik irányzat művelői a politika gyengéit vették célba: handabandázásait, hipokrízisét, antidemokratizmusát – a közéleti szférát. Ez az irányzat csipkelődve moralizált, humornyilai az aktualitás céltábláira lődöztek; talán még befolyásolni is akarta a politikát. A két irányzat azonos pódiumon is megfért egymás mellett: Nagy Endre kabaréjában az Apponyi Albert-maszkos színész jelenete után pikáns sanzonok következtek, vagy Vidor Ferike cselédnótái. („Puha” humor a magánéleti és „kemény” a közéleti, mégis a „puha” bizonyult időtállóbbnak: a „kemény” humor építménye alól minduntalan kimosta az aktualitás homokalapját az idő.) A két irányzat békés együttfutásának két korszaka támadt 1945 után: koalíciós időké az egyik és a mostani a másik. Konszolidációs időszak mind a kettő. Az elsőben a Szabad Száj reprezentálta a sajtótermékek közül azt a szellemiséget, amely a kabaréból is sugárzott: formás női popsi, pikáns képaláírással, mellette egy Gerő-, vagy Balogh-páter-, vagy Schlachta Margit-karikatúra, csípős képaláírással. Aztán forradalmi (vagy éleződőosztályharcos) időszak következett: a „puha” humor kispolgáriságként száműzetett a kabaréból, a „kemény” politizálás tétetett kötelezővé. Leleplezni az imperialistát, a selejtgyártót, a bércsalót, az eszmeileg nemkívánatost. Kabarétörténeti fintor, hogy az időszak kabaréhőse mégis a kispolgár volt. A lojális pesti kispolgár, aki a szemináriumra „csak a Patyomkin-ból készült”, aki éppen törleszkedő ügyetlenségével dokumentálta a Politikai Vezetés magasabbrendűségét, aki nem belül volt a hatalmon, hanem a hatalom alól mutogatott fölfelé, bátorságának maximumaként össze-összekacsintva a közönséggel. Tramplibájjal illetve csibészbájjal ezt a kispolgárt reprezentálta (a színészként csapnivaló) Salamon Béla illetve Kabos László, és könnyed bájjal (a konferansziéként elragadó, noha zavaróan pesties beszédartikulációjú) Kellér Dezső. Ez a kispolgár-főhősű politikai kabaré átvészelte 56-ot, hangja felfrissült, de szellemisége – és népszerűsége – változatlan maradt, egészen a hatvanas évek végéig. Akkor végleg kiüresedett, biztonsági szelep – vagy politikai barométer – szerepét elveszítette, a kabaré-kispolgár érdektelenné vált, paradox párhuzamban azzal, ahogyan a civil-kispolgár visszanyerte rangját és önbecsülését a gazdasági életben és a közéletben. Ekkor jött a váltás: a Marton-kabaré, „a” Komlós, majd „a” Hofi. És velük az új politikai kabaréhős: az új kispolgár, aki belül van a hatalmon, aki nem fölfelé mutogat, hanem jobbra meg balra. És aki azt is megengedheti magának, hogy kritikus értelmiségit játsszon, hogy szabadszájú „prolit” játsszon, hogy lojális ellenzékit játsszon. Most ő –-az egyébként ugyancsak kiüresedőben lévő – kabaréhős. A mai magyar politikai kabaréból az ő szellemisége sugárzik.

A televízió megkísérelte, hogy a rádióból és a Mikroszkóp Színpadról adaptálja ezt a szellemiséget. „A” Komlóst, „a” Hofit és a primadonnát, aki beleül a miniszter ölébe. Kísérletezett a Humoristák Klubjával. Az „életszerű” kabaréjelenetekkel, amelyek vállalati keretben modellálták közéleti fonákságainkat. A szombat esti szatirikus jegyzetekkel. Aktuális akart lenni, politizálni akart. A dolog nem ment. Vagy ment, mendegélt, aztán befulladt.

Most tehát nem aktuális és nem politizál. „Puha” humort ad. Antal Imre vicceit, villámtréfákat, bohócrögtönzést, kabarénosztalgiát: leporolt századelői Gábor Andort, két háború közti Nóti Károlyt, és francia mintájú bulvár-bohóságot. Baj ez? Illetve: ez a baj? Nem föltétlenül.

Mert így legalább nem manipulál. Az a mostani politizáló kabaré viszont, amely a maga „kemény” humorával lojális ellenzékit játszik, akarva-akaratlan manipulál. Kis ország vagyunk, kis család, baráti brancs – ezt sugallja. Derék vezetőink vannak, „engedik a cikizést”, parodizálni hagyják magukat, jót nevetnek rajta maguk is. Rendőrség? Vámőrség? Külker? Belker? Maga is részt vesz a cikizésben. Van itt humor, nem igaz? Családon belül marad. Brancson belül. Ami jó nálunk, mi huncutkodtuk kimagunknak (bezzeg a szomszédban, itt meg ott!). Ami rossz nálunk, mi magunk tesszük nevetségessé (bezzeg a szomszédban!). Van itt demokrácia, nem igaz? És az a vicc, hogy igaz. Meg persze nem is igaz. Mert ez az öntúlértékelő bennfentesség (nekünk súgják meg először, hogy lesz-e áremelés), a politika-csinálásnak ez az önszuggesztiós illúziója, ez a brancs-szellemiség elfedi a tényleges hatalmi viszonyokat, elmossa a valódi érdekkülönbségeket, látszategységet sugall ott, ahol éppen a különbözés összeütközéseinek kellene demokráciát teremtenie, a maga természettörvényei szerint. Az a demokrácia, amelyet ez a politikai kabaré sugall, paternalizmus inkább, vagy a felvilágosodás korának szabadság-engedélyező „jó király”-elképzelése, holott a kívánatos demokráciát nem engedélyezni kell, az küzdelmekben teremtődik meg, szerves képződményként. Lehet, hogy átmenetként ezt sem hagyhattuk ki. Ezt a lojális ellenzékit játszó kispolgári kabaréhőst. De figyelmes hallgató számára a jubiláló rádiókabaré önünneplés-sorozata e kabaréhős önlelepleződésének sorozata volt a nyár elején. Merre tovább? A magyar politikai kabaré nyolcvanéves történetének hőse mindmostanáig az ilyen-olyan kispolgár volt. Vajon lesz-e hős nálunk valaha is a citoyen?

A televízió, mindenesetre, kiszállt ebből a folyamatból. Hőse neki is a kispolgár, de ez a hős nem politizál. Üsse kő, az ember nemcsak „homo politicus”, hanem „homo vegetativus” is: eszik, iszik, szeretkezik, boldog és boldogtalan, megcsal vagy megcsalatik, téved vagy megtéveszt, és így tovább. Amit „örökemberinek” hívunk, nagyon is jól tetten érhető a kispolgárban. Nevethetünk rajta magunkra ismerő örömmel. Azzal a „puha” humorral azonban, amit a Telepódium mostanában kínál, az a baj, hogy csak puha, de nem humor. Hogy csak kiürült patronokra ismerünk, nem magunkra. „Kikkel vagyunk körülvéve” – válogatás a szomszédok humorából. Lukiánosz Luk Jánossá alpáriasítva. Egy moszkvai telefontréfa kedves abszurditását leszámítva, szánalmas erőltetettség mindvégig. „A kényszeredett vidámság rémuralma” – ahogy egy kritikus írta. Elcserélt lakások, szerelmespárok, tévesztések vígjátéka – kétszer is egymásután a nyári Telepódium-programban. A tévesztés: ősi humorforrás. Ha jól buzog, remek kacagógépezetet forgat a boldog tisztázódásig. A légyottos lakástörténetben kattogva-csikorogva járt a gépezet, a színészek harsány gesztusokkal jelezték, hogy nincs az a néző, aki jobban unná ki-beszaladgálásukat, mint ők maguk. A személytévesztéses „mai” történet humoreffektusa: hogy a nők hálóingben és az idegen férfiak felöltözve, hogy mit szólnának a férjek, ha ezt megtudnák, hogy a férfiak nem is banditák, sőt ellenkezőleg, és hogy az a szőr, amit az egyik nő a sötétben megfogott, a szakálla volt-e férfinak, vagy pedig, hihihi, mije. És ebben a debil álkomédiában olyan kiváló színésznő is jelentéktelenné alázódott, amilyen Moór Mariann vagy Császár Angéla, és olyan jelentékeny nézők is megalázódtunk, amilyenek mi voltunk, legalább kétmillióan.

Humoróriásnak képzeljük magunkat, és vigyori törpékként állunk önmagunk elé a képernyőn. Ez a baj.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/09 62-63. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6339