KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Ellenfény

Az emlékezés ritmusa

Nagy Gergely

Csak részben van igaza Turcsányi Sándornak a Filmvilág augusztusi számában, a „Láttuk még” rovatban, a Backbeatről szóló egy flekkjében. A film tényleg nem „nagy” film, talán azon is lehet vitatkozni, hogy jó-e igazán. Mégsem intézhető el egy flekkel. Mert van benne valami. Valami nagyon egyszerű, alig rejtett tartalom, olyasmi, amiért nem kell nagyon mélyre ásni, hogy megtaláljuk, mégis mély igazság.

Azt hiszem, csapda a Beatlesről filmet csinálni. Egy olyan mítoszról, amely az elmúlt harminc évben ekkorára nőtt, szinte lehetetlen mitikus erejű filmet készíteni – ha a Backbeat kultuszfilm akar lenni, akkor mindenképpen kudarc. Eltalál viszont valamit, ami a kultusznál fontosabb, személyesebb, szebb.

A Beatles, a kezdeti, hamburgi periódusában még öttagú, velük van Stuart Sutcliffe basszusgitáros. Messze nem annyira muzikális, mint a többiek, de Lennon bevette a bandába, mert Sutcliffe-re szükség van. Stuart érzékeny alkat, tehetséges festő, akit az indulatos, cinikus Lennon fogad a barátságába, védelmébe. Hamburgban bekerül az ottani művész-elitbe, szerelme, Astrid Kirschner fotográfus révén. Astrid készíti az első, később híressé váló fotókat a zenekarról, ő ad nekik jellegzetes ruhákat, ő vágja le először új módon Sutcliffe haját, megteremtve ezzel a Beatles-frizura védjegyét. Barátja, Klaus Voorman is hatással van a kialakuló együttesre; Klaus később a Revolver című album borítóját tervezi, zenél Lennon és Ono zenekarában. E nélkül a kör nélkül nem alakult volna ki a Beatles képe. Sutcliffe szelleme is ott lebegett a későbbiekben a zenekar fölött. Ott volt a genezisnél, aztán eltűnt. Agydaganatban hal meg, már hamburgi festőnövendékként, amikor a Beatles már rögzítette első lemezét. Stuart a festést választotta, elemzők szerint nagy jövő előtt állt, Jackson Pollock nyomdokain haladva festette expresszív, színes vásznait, erőteljes képeit.

Vannak nagy eltűnők a rock and rollban. Brian Jones, aki 69-ben száll ki a Rolling Stones-ból és kisvártatva szerencsétlen körülmények között hal meg; Keith Moon, aki a Who motorja és áldozata, Sid Vicious, a Sex Pistols nagyhatású tagja és halottja, Ian Curtis, a Joy Division énekese, aki az amerikai turné előestéjén lesz öngyilkos, vagy a legutóbbi rejtély, Kurt Cobain, a Nirvanából. Sutcliffe előképe volna ezeknek a későbbi, tipikus tragédiáknak? Ballaszt lett volna, akit el kellett hagyni ahhoz, hogy a Beatles felemelkedjék? Nem tudni, talán nem is ez a fontos. A történet – a film – számomra inkább a felnőtté válásról szól. A soha számba nem vehető veszteségekről, a soha nem feledhető vesztesekről.

Felnőtté kellett válni, választani kellett, leszámolni illúziókkal. Zene vagy festés. Négyen vagy öten. Hamburg vagy Liverpool, vagy a világ. A választás tesz felnőtté. Annak megértése, hogy vannak végérvényes döntések, örökre betöltetlenül maradó helyek. A felnőtté válás szüli a veszteségeket?

Mindannyian fel tudunk sorolni neveket, olyanokét, akiket valaha ismertünk, akikkel valaha fontos, közös dolgaink voltak, és akik eltűntek valahol. Ott voltak a genezisnél, az útnak indulásnál. A korai Beatles története archetipikus történet, rokon majd’ mindenki életével. Itt van a Backbeat igazsága, itt van a kritikus tévedése. A Backbeat nem a mítoszt veszi célba, hanem a mítosz születésének körülményeit.

Stuart Sutcliffe, ha hinni lehet a filmnek, érdektelen alak volt – írja a szerző. Nem hiszem, hogy érdekesnek kell lenni. Elég, ha ott vagy, ahol történik valami. Ott vagy, mert nincs jobb dolgod, mert szólt a barátod, hogy gyere te is. A sors, a fátum olyan egyszerűen nyílik ki ebben a történetben, mint egy virág, és olyan pusztító, mint egy daganat a testben. A Backbeat csak ennyit üzen: emlékezzünk azokra, akik nincsenek itt.

Az emlékezést a zene hordozza. Ezeket a rock and rollokat játszotta a korai Beatles és játssza újra néhány mai, ismert muzsikus a film kedvéért. A rock and roll az ő népzenéjük is, Sutcliffe az ő ősük is. Azt hiszem, Schumann mondta: nincs vidám zene. Talán mert minden zene az elmúlásra emlékeztet.

Lennon szerint a legjobb dalaikat sosem vették lemezre. Talán mert úgy érezte, a zenekar Hamburgban volt az igazi. Úgy hírlik, Astrid azóta sem nyúlt a fényképezőgéphez.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/10 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=760