KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/július
POSTA
• Tamás Krisztina: René Clair Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Nagy Istvánné: Rocco és fivérei Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Veém János: Pergőtűz
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Ha az értelem alszik Cannes
• N. N.: A 34. cannes-i filmfesztivál díjai Cannes

• Marx József: „Én csinálom a magamét, te mondod a magadét” Kritika és filmművészet
ESZMECSERE
• Almási Miklós: Mi a bajom a „közérzet-filmekkel”? Hozzászólás Faragó Vilmos Boldogtalan fil című cikkéhez

• Zsugán István: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
• Tarr Béla: Műfaja: film Beszélgetés Tarr Bélával
VITA
• Boros István: A csendes háború Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat Budapesten
• Nagy Sándor: A mozinak keressünk filmet! Vita a filmforgalmazásról

• Kerényi Grácia: Filmen és prózában A wilkói kisasszonyok
• Matos Lajos: Az orvosok dilemmája Kóma
• Simor András: A meghökkentek Kölykök; Ötvenöt testvér
WESTERN
• Jancsó Miklós: Vallomás a nagypapáról
• N. N.: John Ford hangosfilm-rendezései
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Krimik, mesék és a valóság Vilnius
• Xantus János: Bio-Asszony és az Agglegények Oberhausen

• Todero Frigyes: Az imádság már nem volt elég A chilei film Allende idején
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A játékszer
• Kovács András Bálint: Először férjnél
• Loránd Gábor: Hárman a világ végén
• Lajta Gábor: A túlélés ára
• Zoltán Katalin: Az anyakönyvvezető nem válik
• Márton László: A csend előtt
• Koltai Ágnes: Bolond évek
• Gáti Péter: Puska és bilincs
TELEVÍZÓ
• Jovánovics Miklós: Előbb informálni, aztán kommentálni Beszélgetés Hajdú Jánossal
• Loránd Ferenc: Gyermekműsorok – pedagógiai tükörben Kőszegi Szemle
KÖNYV
• Veress József: Filmtörténeti portyák
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Hölgy kaméliák nélkül
• Karcsai Kulcsár István: Kallódó emberek
• Karcsai Kulcsár István: Isten után az első

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Németország: ólomévek

Ólomidő

Anyák, lányok, nővérek

Vincze Teréz

A német terrorizmust elsőként elemző filmek sorában Margarethe von Trotta feminista verziója volt a legpontosabb.

 

1977. október 18-án holtan találták a baloldali terrorszervezet, a Baader-Meinhof csoport három tagját szigorúan őrzött celláikban a stuttgarti Stammheim börtönben. Andreas Baader, Jan-Karl Raspe és Gudrun Ensslin tisztázatlan körülmények között – a hivatalos állásfoglalás szerint – öngyilkosságot követtek el. Alig három évvel az események után készítette el Margarethe von Trotta Ólomidő című filmjét (1981), melyet az Ensslin nővérek (Gudrun és Christiane) kapcsolata ihletett, és amely számos ponton a valós eseményeket idézi meg.

Trotta maga is ahhoz a ’68-as nemzedékhez tartozik, melynek egyes tagjai az 1967–68-as nyugatnémet diákmegmozdulásokat követően, a ’70-es évek elejétől radikalizálódva terrorcselekményeket, emberrablásokat és gyilkosságokat hajtottak végre. E nemzedék a második világháború alatt született, a hatvanas évek ellenkulturális mozgalmainak idején vált felnőtté, és nőtagjai jelentős szerepet töltöttek be a hetvenes évek nőmozgalmaiban.

Az Ólomidő ezen túl a német újfilmnek is jellegzetes példája, sűrítve tükrözi az irányzat fontos motívumait. A többek között Fassbinder, Herzog, Wenders és Schlöndorff fémjelezte mozgalom önnön németségéhez való viszonyát ugyanis főként három dolog határozza meg: a fasizmus és a holokauszt traumájának következtében folytathatatlanná vált tradíció problémája; az identitás és az atyai tekintély kérdése; illetve ezekkel összefüggésben a korabeli (film)művészeti megszólalás hitelességének lehetősége/lehetetlensége. Az Ólomidőben e motívumok szoros egységbe fonódnak, azzal a többlettel, hogy női perspektívából kerülnek ábrázolásra.

A németek számára a 70-es évek terrorhulláma tulajdonképpen a fasizmus utóhatása. Az 1968-as diáklázadók erőszakba torkolló felismerésének lényege ugyanis, hogy a kapitalista állami gépezet álarca mögött ugyanazok (saját apáik!) rejtőznek, akik felelősek a fasizmus rémtetteiért. Egy fasiszta állammal szemben pedig bármilyen eszköz engedélyezett: „Természetesen lőhetsz is” – írja Ulrike Meinhof. Az Ólomidőben a fasizmus és a holokauszt tényeivel való szembesülés a főszereplő nővérek (Mariane és Juliane) alapvető élménye: az iskolai vetítésen a haláltáborokról látott képsorok mindkettőjükre mély benyomást tesznek, amit későbbi életük során eltérő személyiségükből adódóan különféleképpen váltanak cselekvésre: az érzelmi-indulati átélés a fiatalabb testvért a harmadik világért és a vietnami háború – mint fasiszta jellegű konfliktus – ellenében küzdő terroristává, míg a racionálisabb, tudatos lázadás az idősebb nővért az erőszakmentes politizálás és a nőmozgalmi aktivizmus felé viszi. Az Ólomidő tanulsága szerint Trotta számára ez utóbbi megoldás bár elfogadhatóbb, de nem kifejezetten sikeres válasz a kialakult (politikai) helyzetre.

Ahogy a ’68-as lázadó diákok felismerték az állami gépezet mögött rejtőző nácizmust, a 70-es években a fasizmus kérdése felé forduló német újfilm rendezői is rátaláltak a történelem és a fasizmus nyomaira a családokban. Az apai tekintély elnyomó jellege, morális problematikussága visszatérő téma e filmekben. Az Ólomidőben a kamaszkori lázadás a tekintélyelvű apával fordítja szembe Julianét (ezzel történeti távlatban tekintve az ő lázadását legitimálja), szemben a terrorista Marianéval, akinek az apjához fűződő viszonyából nem vezethető le – sőt annak ellentmondani látszik – a (fegyveres) lázadás. Azonban itt – mint Trotta más filmjeiben is – a férfiak csak a katalizátor szerepét játsszák, a valódi téteket a női sorsok és kapcsolatok rejtik. A racionálisan nehezen magyarázható helyzetnek – miszerint egyesek arra ébredtek, hogy testvéreik, barátaik és nővéreik ’68-as diákaktivistából tömeggyilkosokká váltak – a megragadására e személyes történetek és kapcsolatok a legalkalmasabbak, amelyek nem a történelemi és életrajzi tények, hanem a közös élmények, az együttérzés és azonosulás felkeltésével keresik a válaszokat.

A film azzal ér véget, hogy Juliane megígéri halott testvére gyermekének, hogy el fogja mesélni neki anyja történetét. Olyan történeti krónikássá válik, aki (húga öngyilkosságának körülményeit vizsgáló) kutatásai és személyes (szubjektív) élményei birtokában a következő nemzedékre ruházza tudását. E kritikus-átélő krónikás figurája hitelesíti a művészi megszólalást: Trotta nem ítélkezni akar, hanem értelmezni az értelmezhetetlent.

A német újfilm rendezői vették először igazán komolyan, hogy a fasizmus és a holokauszt traumáját és annak következményeit (így a városi terrorizmust) a filmművészet eszközeivel (is) fel kell dolgozniuk. A feldolgozás azóta is tart – Németország 2009-es Oscar-nevezése Uli Edel Baader–Meinhof-ügy című filmje lesz.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/11 15-15. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9533