KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/augusztus
POSTA
• Pandur Kálmán: Különösen kedvelem... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Gnädig Ferencné: Bérletem van... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Pörzse Géza: Lapjuk legfőbb hiányossága... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Kövesi Péter Pál: Számomra érthetetlen... Olvasói levél – Szerkesztői válasz

• Füleki József: Már tudják, de még nem teszik Jegyzetek a „filmes” Miskolc után
• Kulcsár Mária: A gyerekek bennünket is figyelnek Beszélgetés Kézdi-Kovács Zsolttal
VITA
• Boros István: Lent és fent Vita a filmforgalmazásról. Mozi-őrjárat vidéken
• Csepeli György: A filmkultúra ábécéje, s ami utána következik Vita a filmforgalmazásról
ESZMECSERE
• Palotai János: „Rendezni vége közös dolgainkat...”

• Dániel Ferenc: Félsiket szaxofonos, aki nem tör semmit Üvegtörők
• Kövesdi Rózsa: „Ilyen az ember. Egyedüli példány.” Solo Sunny
FESZTIVÁL
• Székely Gabriella: Azok a hatvanas évek! Pesaro
• Zsugán István: Mitől hosszú, ami rövid? Annecy

• Ungár Júlia: Narancszabálók, briliánsevők és proletárok Brecht és a film
• Molnár Gál Péter: Egy fodrász-szalon rejtelmei Brecht és a film
• Todero Frigyes: A filmművészet száműzetésbe ment A chilei film 1973 szeptembere után
• N. N.: Chilei filmek 1973 szeptember és 1980 között
LÁTTUK MÉG
• Kovács András Bálint: Nevem: Senki
• Sólyom András: A Olsen-banda boldogul
• Ambrus Katalin: Szerelmeim
• Zsilka László: Édenkert a sikátorban
• Ardai Zoltán: Repülés az űrhajóssal
• Kövesdi Rózsa: A majmok bolygója
• Lajta Gábor: Muppet Show
• Veress József: A kis rendőr nagy napjai
• Képes Júlia: Zugügyvéd zavarban
• Harmat György: Kivégzés hajnalban
• Loránd Gábor: Benzinkutasok az Arany Patkónál
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Látnivalók, tanulnivalókkal Arany Prága
• Glatz Ferenc: Történetírás, képernyő, film Televízió és történelem
KÖNYV
• Koltai Ágnes: A western
• Szilágyi Gábor: Kultúra és film a weimari köztársaságban

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Francia reality show

A Didier-ügy

Várkonyi Tibor

A gyilkos sajtóértekezletet tart, még mielőtt a rendőrség ismerné a tettest. A fürdőző eljátssza, hogyan fuldokolt. A túszdrámát egyenesben adják – Franciaország a „valóságtévében”.

Az eset jellegzetesen francia. Megjelenik valami újdonság a mindennapi életben – netán a tengerentúlról importált szenzáció –, és amikor már elűzhetetlenül meghonosodott, vitatkozni kezdenek róla. Ilyenné lett néhány hónapja a legfrissebb televíziós műfaj, az ugyancsak Amerikából érkezett reality show: maga az élet, minden szörnyűségével, nyomorúságával és szerencsétlenségével.

A horror, a művileg kitalált idegborzoló film a nézőt immár ásításra készteti. Kívülről ismeri minden fordulatát, csak bravúrt lát benne, a szakemberek begyakorolt ügyességét. Igazira, eredetire vágyik. Miért elégednék meg Hitchcock trükkjeivel, ha a híradóban minden este élőben jön elé a halálhörgés; a vér valóságosan buzog, és nem nyúlós paradicsompürét lát.

A reality show-t a verseny kényszerítette rá Franciaországra. Hat televíziócsatornája van; ebből három adás közszolgálati jellegű, három pedig magántársaságok tulajdonában lévő kereskedelmi csatorna. A magánprogramok vezetnek. Sokkal több a pénzük, nagyobb a hirdetési bevételük, úgyszólván mindent megengedhetnek maguknak. Évekig a harsány revüműsor járta. Káprázatos és csillogó díszletek között, neonfénnyel és lézersugárral vonultak föl tánckarok, énekes világsztárok, áradt a harsányság és a lárma. Nem vonhatta belőle ki magát senki; a TF 1, a legnézettebb és leggazdagabb első csatorna diktálta az iramot.

A korábbi állami Antenne 2 és Fr 3 (ma France 2 és France 3) nem győzte szusszal. Nagy neveket még föl tudott vonultatni, de elkápráztatni már nem volt képes. A színpadai szegényesebbek voltak, habár a műsorvezetői a magántársaságokénál nem voltak tehetségtelenebbek!

De mit ér a jó humor, a szellemes szöveg sivárabb környezetben?

Ekkor jött az Antenne 2 nagy ötlete, az Amerikából kölcsönzött reality show.

Keressük meg az igazi nagy izgalmakat, amelyeket maga az élet produkált, mutassuk be őket véres valóságukban. Az elképzelés telitalálat volt, a megvalósítás kezdetben még szerény és visszafogott. A riporterek és operatőrök nem hajszolták az igazit, csak annak földi mását. Mint az elavult amerikai sorozatban, a Vészhelyzetben; a nyers sztorit ki kell dolgozni, a tragédiát tompítani, kicsiny humort belekeverni, hogy a borzalom azért fogyaszthatóvá váljék. Még panasz sem érheti: a mentők, a tűzoltók hősök, nem ismerik a lehetetlent, életüket viszik a vásárra, hogy más életeket megmentsenek. Példaképet állítanak a néző elé, becsületet és dicsőséget szereznek megérdemelt hivatásoknak.

Így tett az induláskor a francia Antenne 2 is. Traktor temetett maga alá és lapított össze szerencsétlen parasztot; a fölgyógyulása után az áldozattal játszatták végig a szerepét, természetesen mímelve a balesetet, előre tudva a boldog végkifejletet. Az örvény húzta le a felelőtlen fürdőzőt; szerencsésen kimenekült, a televízió később úgy elevenítette föl az esetet, hogy az izgalom tompulhatott, mert előre elmondta már a végét is. De azért a rendezés ügyesen megteremtette a feszültséget, szombat estére megvolt a várva várt izgalom.

A TF 1 magáncsatorna az állami versenytárs kezdeményezését tisztességtelennek tartotta, panasszal fordult az ellenőrző főhatósághoz, elégtételt követelt. A derék pártatlan urak (csakugyan azok, nem kizárólag a kormány delegálja a tagjait, képviselve van köztük minden politikai színárnyalat) eleinte zavarban voltak, de nem sokáig. A reality show, éppen tompított jellege miatt még emészthető, és noha idegeket borzol, még sincs akadálya a vetítésének. Csakhogy a verseny kegyetlen. „Ha te is, én is” – így a TF 1, és megkezdődött a licitálás. A másiknál mindig többet kell nyújtani; érdekfeszítőbbet, vadabbat, eredetibbet. És mi lehet megdöbbentőbb a hamisítatlan életnél, a frissiben, egyenesben közvetített tragédiánál?

A teljes megértéshez ismerni kell a francia televíziózás sajátosságát, a mindenen uralkodó Audimat-t. Nézettségi hatásmérés, ez is reality show-ban, vagyis élesben. Nem közvélemény-kutatók faggatják a Sonyk, ITT Nokiák tulajdonosait, hogy mit szoktak nézni, mi a kedvenc műsoruk. A tévékészülékeken ott a kis elektronikai szerkezet, amely továbbítja a központba, hogy a hat csatorna közül abban a pillanatban melyiket nézik. Ül a kamera előtt a műsorvezető, és oldalra pillantva nyomban leolvassa, hogy 40, 20 vagy csupán 8 százalék az övé. Ennek arányában osztódik el aztán a hirdetés, növekszik vagy csökken a csatorna bevétele. A tét: élet vagy halál.

Ahogyan keményebb lett a verseny, úgy vadult el a reality show is. A fordulatot idén tavasszal az hozta, hogy egy kétségbeesett vagy őrült (a rendőrségi vizsgálat eddig még nem tisztázta) megszállta a Párizs-környéki Neuilly negyed egyik előkelő bölcsődéjét, és váltságdíj reményében túszul ejtette a gyerekeket, dadusokat. Az övét kézigránátokkal tűzte tele, a teremben robbanóanyagot helyezett el, és ha záros határidőn belül nem teljesítik az igényeit, magával együtt mindent a levegőbe röpít, mentőket, tűzoltókat, orvosokat is. Ennél különb reality show-t elképzelni sem lehet.

Mert természetesen hajnaltól napestig valamennyi televíziócsatorna ott volt. Lemaradni nem lehet. Az operatőrök akkor is dolgoztak, amikor az ügyes mesterlövészek tévedhetetlenül célozva lelőtték Erick Schmittet, a gonosztevőt. Csak kicsit szerényebben fényképeztek. Az elviselhetőség határáig. A boldog végkifejlet, az igazság diadala minden nézőt kielégíthetett; a tét nagyon nagy volt, tucatnyi gyermek és gondozóik, védőik élete.

Ez a remekbe sikerült közvetítés ihlethette meg a következő reality show „rendezőjét”, a gyilkost, akinek aztán már minden sikerült. Christian Didier az idei nyár kezdetén úgy döntött, hogy történelmi igazságot szolgáltat. A francia nyomozóhatóságok és bírák sokáig haboztak, hogy mi is legyen a háborús bűnös René Bousquet sorsa, aki a német megszállás idején a Hitlert kiszolgáló vichy-i rendőrség főnökeként zsidók deportálását és halálba küldését megszervezte. Évtizedekig húzódott az igazságtevés; az új törvények alapján Bousquet-ra legföljebb életfogytiglan várhatott volna. Didier bírósági végzés nélküli ítéletet hajtott végre. Behatolt az emberiség ellen elkövetett bűnökkel vádolt Bousquet-hoz és lelőtte. A volt rendőrfőnök nyomban meghalt.

A rendőrség még azt sem tudta, hogy hol kezdje a nyomozást, amikor a tettes jelentkezett. Először nem a párizsi főkapitányságon; Didier meghívta magához sajtóértekezletre a hat televíziócsatorna forgatócsoportját, és előttük tárta föl, hogy ő a gyilkos. Gondja volt még arra is, hogy alaposan körülnézzen, nem hiányzik-e senki? A tömegtájékoztatás amatőr szakembereként számbavett minden kamerát, és meglepetve kiáltott föl: „Hol vannak a France 2 emberei? Nem jöttek?” És csak miután meggyőződött már róla, hogy csakugyan teljes a létszám, előadta a sztoriját. Hogyan tervezte el Bousquet leterítését, hogyan hajtotta végre, percről percre végigment az eseményen.

Büszkén nézett körül, hogy az új televíziós divat óta nála nagyobb reality show-t még senki sem produkált, lepipálta valamennyi rendező vetélytársát. Ő, a nagy műkedvelő, aki eredetiben stúdiót még nem látott, de ismeri a mesterség minden csínját-bínját. Tudja, mikor kell a kamerával szembenézni, oldalra pillantani, hatásvadász szünetet tartani – mint Mitterrand elnök teszi hivatalos sajtóértekezletein – és így tovább. Majd, mint aki jól végezte dolgát, megköszönte az urak jelenlétét, és elment jelentkezni a rendőrségre. „Itt vagyok, kérem, én lőttem le René Bousquet-t.” Biztos volt benne, hogy este valamennyi csatorna híradójában ő tölti ki a mintegy félórás adás javarészét.

És itt kezdődött a vihar. A tömegtájékoztatás szakértői, kutatók, szociológusok, pszichológusok, újságírók annyi hónap divatmániája után kezdtek tiltakozni: eddig, és ne tovább! Egyáltalán, az eredetileg a tájékoztatásra és szórakoztatásra szánt televízióban van-e helye a reality show-nak, nem lépte-e túl az ízlés, az erkölcs és az emberiesség határait? Nem bűnözésre serkent-e, nem biztatja-e a fiatalokat a felelőtlen, meggondolatlan, következményeiben végzetes kalandokra? Eddig inkább csak kérdéseket tettek föl, végleges és vitathatatlan válaszok még nem születtek.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/10 23-26. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1090