KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/november
KRÓNIKA
• N. N.: 36 év – 36 film
• N. N.: Glauber Rocha halálára
• N. N.: A sport népszerűsítése

• Faragó Vilmos: Milyen fiatalok? Dédelgetett kedvenceink
• Székely András: Egyszerre két lovon Fehérlófia
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Galsai Pongrác: Közérdekű magánügyek Moszkva nem hisz a könnyeknek
• Hankiss Ágnes: Jelenbe-zártak Nyikita Mihalkov filmjeiről
• N. N.: Nyikita Mihalkov filmjei
• N. N.: Világot teremteni Interjú Nyikita Mihalkovval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszönik, megvannak Velence

• Kozák Márton: Neonfény és Mambo-magnó Beszélgetés Gothár Péterrel
• Gazdag Gyula: „Miénk a világ!” Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.
• Osztovits Levente: Gershwin és a kékharisnyák Manhattan
• Schubert Gusztáv: A látás iskolái? Az egyetemisták és a film
VITA
• Durst György: És a rövidfilmek? Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Katalin: I, mint Ikarusz
• Kulcsár Mária: A bíró és a hóhér
• Gáti Péter: A szőke indián
• Lajta Gábor: Az éneklő kutya
• Sólyom András: Vérvonal
• Deli Bálint Attila: Jesse James balladája
• Schubert Gusztáv: Egy pisztoly eltűnik
• Kövesdi Rózsa: Emberek és farkasok
• Ambrus Katalin: Korai darvak
• Koltai Ágnes: Emil, a komédiás
• Hegyi Gyula: A Herceg és a Csillaglány
• Harmat György: Katasztrófa földön-égen
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Televízió a gótikában Siena, Prix Italia
• Kerényi Mária: Egyedül a közöny... Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével
• Spira György: A megjelenítendő múlt Televízió és történelem
KÖNYV
• Berkes Ildikó: Egy örvendetesen rendhagyó filmelméleti műről
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: David di Donatello

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

150 milligramm

Margitházi Beja

La fille de Brest – francia, 2016. Rendezte: Emmanuelle Bercot. Írta: Emmanuelle Bercot, Séverine Bosschem. Kép: Guillaume Schiffman. Zene: Martin Wheeler. Szereplők: Sidse Babett Knudsen (Irene), Benoît Magimel (Antoine), Gustave Kervern (Kermarec), Charlotte Laemmel (Patoche). Gyártó: Haut et Court. Forgalmazó: Vertigo Média Kft. Feliratos. 128 perc.

 

„Hé, ez Franciaország, és 2010.” – nyugtatja rezignált férje a híres gyógyszergyártó céggel hadviselést folytató doktornőt akkor, mikor az asszony éppen kocsija fékrendszerének bevizsgáltatását tervezi, néhány bedurvuló hangú email nyomán. Irène Frachon pár éves története egyenesen a francia újságok, hírportálok és esti híradók húzóanyagaiból katapultált a filmvászonra, amit nagyban elősegített az a tény, hogy nemcsak felfigyelt egy népszerű gyógyszer gyilkos mellékhatására, de több stáción át képviselni tudta, majd sikerre vitte leleplező felfedezését, amiről ezenközben személyes hangvételű könyvet is írt. A kálváriát nem tudósként, kutatóként vagy jogászként járja végig, hanem egy vidéki kórházban dolgozó, betegei révén közvetlenül is érintett tüdőgyógyászként, akit felháborított az a tény, hogy a gyártók az első vészjelzések után – visszavonás helyett – még agresszívebb marketing- és lobbimunkával remélték megúszni a bajt.

A színészi (Az én szerelmem) és rendezői (Fel a fejjel) előélettel is rendelkező Emmanuelle Bercot érthetően látott fantáziát a sztoriban és a karizmatikus, Jeanne D’Arc-ot és Erin Brockovich-ot egyaránt idéző, a kockázatokat csöppet sem mérlegelő, stratégia helyett szívvel-lélekkel harcoló „kemény csaj” heroinában, ami a 150 milligramm abszolút főhős-centrikusságában köszön vissza: a kétórás, nagyrészt televíziós stílusban leforgatott film ugyan felskicceli a leleplezéshez asszisztáló kutatók, informátorok, ügyvédek és újságírók vázlatos portréját, de ennél sematikusabban bánik el a gyógyszercég fokozatosan elszemélytelenedő vonalával, vagy a nagycsaládos hátországgal, melyben rendszerint idillien együttzenélő gyerekeket és zokszó nélkül házimunkázó férjet láthatunk. Sidse Babette Knudsen viszont könnyedén és pontosan formálja meg a virágos ingeket preferáló, bájosan egzaltált, ugyanakkor idegesítően kitartó „vidéki” doktornőt, aki a hátrányokból is erényt kovácsolva, egy működő demokráciában firtatja, mégis mennyi és milyen típusú adat kell ahhoz, hogy elérje a nyilvánosság ingerküszöbét? Irène-ből azért nem lesz tragikus hős, mert a filmbeli Franciaországban, 2010-ben erre konkrét válaszok léteznek.

Margitházi Beja


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/04 57-57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13179