KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/november
KRÓNIKA
• N. N.: 36 év – 36 film
• N. N.: Glauber Rocha halálára
• N. N.: A sport népszerűsítése

• Faragó Vilmos: Milyen fiatalok? Dédelgetett kedvenceink
• Székely András: Egyszerre két lovon Fehérlófia
SZOVJET FILMEK FESZTIVÁLJA
• Galsai Pongrác: Közérdekű magánügyek Moszkva nem hisz a könnyeknek
• Hankiss Ágnes: Jelenbe-zártak Nyikita Mihalkov filmjeiről
• N. N.: Nyikita Mihalkov filmjei
• N. N.: Világot teremteni Interjú Nyikita Mihalkovval
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Köszönik, megvannak Velence

• Kozák Márton: Neonfény és Mambo-magnó Beszélgetés Gothár Péterrel
• Gazdag Gyula: „Miénk a világ!” Film a Balázs Béla Stúdió történetéről I.
• Osztovits Levente: Gershwin és a kékharisnyák Manhattan
• Schubert Gusztáv: A látás iskolái? Az egyetemisták és a film
VITA
• Durst György: És a rövidfilmek? Vita a filmforgalmazásról
LÁTTUK MÉG
• Zoltán Katalin: I, mint Ikarusz
• Kulcsár Mária: A bíró és a hóhér
• Gáti Péter: A szőke indián
• Lajta Gábor: Az éneklő kutya
• Sólyom András: Vérvonal
• Deli Bálint Attila: Jesse James balladája
• Schubert Gusztáv: Egy pisztoly eltűnik
• Kövesdi Rózsa: Emberek és farkasok
• Ambrus Katalin: Korai darvak
• Koltai Ágnes: Emil, a komédiás
• Hegyi Gyula: A Herceg és a Csillaglány
• Harmat György: Katasztrófa földön-égen
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Televízió a gótikában Siena, Prix Italia
• Kerényi Mária: Egyedül a közöny... Beszélgetés A megsebzett bolygó szerzőjével
• Spira György: A megjelenítendő múlt Televízió és történelem
KÖNYV
• Berkes Ildikó: Egy örvendetesen rendhagyó filmelméleti műről
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
• N. N.: David di Donatello

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Ez a Józsi, ez a Józsi

Szegény kis amorozó

Koltai Tamás

 

Ez a Józsi...! A cím hangos kimondása esetén tessék jól ügyelni a megfelelő hangsúlyra. Az első két rövid szócska természetesen nélkülöz minden nyomatékot, a hanglejtés enyhén lefelé tendál, de csak azért, hogy a név első szótagjához érve, minél följebb ugorhasson, és minél hangsúlyosabb legyen. A „jó” szótag tehát a legmagasabb, ehhez képest a „zsi” valamivel lejjebb száll, de úgy, hogy az ily módon létrejött dallam nyitottan lebegve félbe maradjon a levegőben. Ennek a félbe maradtságnak hitetlenkedéssel elegy elismerést kell érzékeltetnie. Helyes, ha a fenti érzést mosolygó tekintettel és némi csodálkozó fejcsóválással fokozzuk. Ha mindezzel megvagyunk, előttünk áll a jópofa, rosszcsont és szeretetre méltó svihák Józsi, vagyis – gondolom, már mindenki lelki szemei előtt megjelent –: Sztankay István.

Hogy ez a Józsi, az író – Karinthy Ferenc – és a színész közös teremtménye, mit csinál, szintén nemigen lehet kétséges. Nőzik. Egy kicsike Don Juan ez a Józsi, vagy inkább ügyeskedő Leporelló, aki Don Juant játssza, és aki leginkább abban hasonlít „gazdájára”, hogy neki is tökéletesen mindegy, grófkisasszony-e, vagy árva lány, egyaránt jöhet. Mindebben nincs semmi különös, az ilyesmi sokszor megesett már a történelemben. Csak a történelmi időpont különös egy kissé: 1944 decemberétől 1945 februárjáig. És a helyszín: egy budapesti légópince.

A történet eszerint komédia, holott tragédia is lehetne. Sőt, annak kellene lennie. Józsi ugyanis bujkálni kénytelen – s nemcsak a bombák elől. A dekkoló nőcsábász, anno 1944, csak úgy lehet vígjátéki téma, ha megfogadjuk ama luciferi jó tanácsot, hogy a tragédiát nézzük legott komédiának, s mulattatni fog. Ennek jegyében Józsi mint alkalmi ágyrajáró, sorra végiglátogatja a fáspincéket, kofaindulatú szeretőjétől a méltóságos asszonyig és a méltóságos asszony leányáig. A hangulatvidám aláfestő zeneként a negyvenes évek slágerei szólnak – a csúcs természetesen a mai listavezető: Karády Katalin –; már talán el is felejtenénk a dátumot, úgyhogy a rendező Szőnyi G. Sándor és az operatőr Ráday Mihály időnként kénytelen bevágni egy-egy leomló házfalat, de ezzel sem tudnak kihozni a sodrunkból. Mire arcvonásainkat komorra rendeznénk, máris folytatódik a derűs viháncolás: Tordai Teri mint méltóságos asszony, lesütött apácapillantása alatt az eljövendő éjszaka ígéretét fontolgatja, Hámori Ildikó vaskos egyértelműséggel közli (akár a Koldusopera Lucyje), hogy mi a véleménye az „úri modorról”, Sztankay pedig, az üldözött amorózó, ártatlan képpel csábít – vagy hagyja magát elcsábítani.

Valamelyes drámai fordulat akkor kerül a történetbe, amikor a megtermett nyilas pártszolgálatos amazon is szemet vet hősünkre. Nem mint férfira, hanem mint leendő áldozatra. Az udvarlásnak most egyszeriben életbevágó tétje lesz. Meglehet, persze, hogy az örökké részeg, telt idomú delnőnek is eleve hátsó szándékai vannak, különben aligha terelgetné Józsit a puskacsöve előtt az utcákon olyan sokáig, hanem azonnal lepuffantaná. Józsinak ez mintha nem jutna eszébe, mert elég bátortalanul kurizál. Szerencsére a kapatos debella elég messze lakik az óvóhelytől, így sokáig tarthat Józsi és a néző feszültséget keltő bizonytalansága. Fönt a lakásban azután a kitűnő Pécsi Ildikó többek között a terebélyes nőnemű nyilas testvér bánatos lelkét is kiteregeti, hogy aszongya nem is ő a leggonoszabb, hanem a férje, aki még őt is megverte. Ezen most már annyira meghatódunk, hogy nem tudjuk, kit sajnáljunk jobban: az érzékeny lelkű pártszolgálatost, vagy a rablott holmik között a „lepkegyűjtő” áldozataként bezárva éldegélő Józsit, aki még a kezébe került pisztolyt sem használja, föltehetően humanitárius okokból. Nem is tudjuk, mi lenne e kizárólag a hősnő brutális nemi étvágya miatt kínossá váló együttélés vége, ha egy szerencsés akna nem robbantaná le a ház felét. Józsi útja immár szabad, és a felszabadítók is megérkeznek, egyelőre egy kedves, mongolos arcú (kirgiz vagy kazah?) katonalány képében.

Hiába no: olyan vicces volt ez az egész.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7921