KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Frank

A deviancia varázsa

Sepsi László

Különcök és számkivetettek humánus kisrealista perspektívából.

 

Két heroinista ébredezik a saras pusztaságban, fekhelyük egy leharcolt matrac; enyhén értelmi sérült férfi bandukol a sínek között, körülötte nyirkosan zöldell az erdő; vörös hajú zenészjelölt bambul a kavicsos tengerparton, a dudorászott mestermű mégsem akar összeállni. Az ír Leonard „Lenny” Abrahamson – egyszerre illeszkedve a kilencvenes évek amerikai függetlenfilmjének és a brit kisrealizmus hagyományaihoz – különcökről és számkivetettekről szóló történeteiben megtartja Ken Loach vagy Mike Leigh humánus békaperspektíváját, miközben rögrealista angol kollégáinál mégis egy fokkal jobban vonzódik az átlagnál különösebb, a sorból minduntalan kilógó alakokhoz. A Chris Sievey 2010-ben elhunyt zenész-komikus színpadi alteregójáról mintázott Frank címszereplője és a köré gyűlt zűrös zenésztársaság kiválóan illusztrálja ezt a szerzői fixációt: a Frank hősei egyenként is némi hétköznapi őrülettel megáldott-megvert kompánia, akiket az afféle szektavezérként és családfőként működő frontember – fején a zuhany alatt is egy elmaradhatatlan papírmasé-maszkkal – tart egyben. Vagy inkább a teljes szétcsúszás szélén.

A nyitószekvenciák jellegzetes tájképei után Abrahamson figurái rendszerint visszatérnek a természetből az emberi civilizáció korántsem barátságos ölelésébe: munkáiban nem csupán a szociális hálón kívül vegetáló drogosok (Adam és Paul) és kegyelemkenyéren élő benzinkutasok (Garázs) kerülnek szembe a többségi társadalom normáival, de miképp a Frankben, a körülöttük létrejött, a családot is helyettesítő alternatív közösség is minduntalan válságokkal küszködik. A pályaindító Adam és Paulban már a széthullás utáni állapotot láthatjuk, a hajdani baráti társaságból csak a két címszereplő nem jött le a szerről, és mikor egy többnapos trip után visszatérnek a városba, szembe kell nézniük a ténnyel: nincs már helyük a többiek között. A Garázs, a dublini tinikről szóló Mit tettél, Richard? és az idei Frank a végpont helyett a folyamatra koncentrál, ahogy pár ballépés miatt a fogyatékos benzinkutasból közellenség lesz egy félreeső kisvárosban, ahogy a frissen érettségizett alfahím és klikkje szétforgácsolódik egy súlyos morális határhelyzetben, és ahogy az új tag érkezése szétzilálja a kimondhatatlan nevű rockbanda addig sem harmonikus belső viszonyait. Abrahamson remek érzékkel kapja el azokat a pillanatokat és fordulópontokat, ahol egy közösség látszat-békéje felfeslik, de világlátásából mégis hiányzik a hasonló témákat feldolgozó európai alkotók – mint Haneke vagy Vinterberg – szenvtelen kegyetlensége. Távolságtartó minimalizmus helyett filmjeit inkább uralja egyfajta Mike Leightől öröklött megértő emberközeliség és az ezt ellenpontozó enyhén fekete humor, amin keresztül az olyan szabályszegések is súlya is csak később tudatosul a nézőben, mint egy értelmi sérült kirablása a buszmegállóban (Adam és Paul) vagy egy szaftos bolgár pornófilm levetítése egy későn érő kamasznak (Garázs).

Amellett, hogy precíz és abszurd humorban gazdag látlelet egy lemezfelvétel miatt önkéntes száműzetésbe vonult rockbanda belső dinamikájáról és hatalmi harcairól, illetve szatirikus fricska az online média által gerjesztett látszat-figyelemnek, a Frankben Abrahamson művészet és neurózis összefüggésének a romantikában gyökerező mítoszára is rákérdez. Filmjében egyenlőségjel kerül sérült és szórakoztatóan furcsa közé, a zenekar online sikere elsősorban komikus devianciájuk attrakcióértékéből, mintsem zenei teljesítményükből fakad. A Frank kiválóan illeszkedik szereplőinek rendhagyó természetéhez – irány- és hangnemváltásai, amikkel mindvégig tragikomédia, karriersztori és karakterdráma közt lavírozik, éppoly kiszámíthatatlanok, mint a társaság tagjainak érzelmi hullámzásai –, egyúttal rámutat a különc-lét ellentmondásos helyére a kortárs kultúrában – ami egyébként a rendező eddigi életművének is állandó eleme. Abrahamson sikerrel vitte vászonra az alkotófolyamat olykor infantilis auráját és azokat a pontokat, ahol a művész-imázs papírmaszkja felszakad, elmosódik a határ lelkes dilettánsok és sérült lelkű zsenik között, majd nem marad más a helyükön, csak egy maroknyi különc egy füstös külvárosi klub színpadán.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2014/07 53-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11773