KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Beszélgetés Krzysztof Kie¶lowskival

Miért sikerül a lengyel filmeseknek?

Székely Gabriella

 

A lengyel film ismét hódít a moziban. Nemcsak a fesztiválokon győzedelmeskedik, otthon Lengyelországban is vonzza a közönséget. A fáradhatatlan Wajda mögé felsorakozott egy egész fiatal nemzedék. A Zanussi márka mellett új neveket tanul a filmszerető világ. Bár Krzysztof Kie¶lowski, a fiatal lengyel filmesek vezéralakja nem ismeretlen sem külföldön, sem nálunk (1975-ben Mannheimben nagydíjat nyert a Személyzettel, az 1976-os Sebhelyet pedig Magyarországon is játszották), de tavalyi Amatőrjével s annak moszkvai aranydíjával mostanra lett csak a filmlapok, filmhetek sztárrendezője. 1941-ben született, 1969-ben végezte a łodzi főiskolát, sok dokumentumfilmje szerepelt sikeresen a világversenyeken.

Az Amatőr hőse egy kivárosi fiatalember, aki újszülött gyermeke kedvéért felvevőgépet vásárol, hogy majd megörökítse a csemete cseperedésének jelentős állomásait. Szerzeményének hamarosan híre megy a városkában, és a gyár igazgatója felkéri, filmezzen a vállalati ünnepségen. A fiatalember valahogyan a kulisszák mögé keveredik, és a hátsóajtók, különbejáratok szemszögéből mutatja az eseményeket. A vezetőség nem igazán lelkes az eredménytől, de egy amatőrfesztivál-díj megnyugtatja hiúságukat. Hősünk pedig egyre megszállottabban filmezi a világot maga körül. Magával sodorja a dolgok megismerésének és kimondásának izgalma. Kie¶lowski akkor hagyja abba történetét, amikor az amatőrfilmes először kerül szembe azzal a dilemmával, hogy az igazság kimondásának ára van. Az ártatlan kis amatőrkamera veszélyes fegyverré nőhet a kézben, árthat és használhat, esetleg művészetet, vagy csinos hazugságot visz a vászonra.

Sok rendező választott művészi hitvallásának, alkotói kínlódásainak szószólójául filmrendező hőst. Fellini vagy Wajda alteregói komoly, nagy művészek, akik az élet súlyos kérdésein töprengenek, ön egy szürke kis amatőrfilmes művésszé érésének történetét meséli el. Szerénységből vagy öniróniából?

– Egyikből sem. Valóban létezik nagybetűs művészet, az enyém nem az. Az amatőrfilmes „szürke kis világa” az én világom. Nekem is nap nap után ugyanazokkal a morális választásokkal kell megküzdenem, ha igazat akarok mondani. Engem is az érdekel, amit őt foglalkoztatja: milyen az élet körülöttünk, hogyan gondolkoznak, mit csinálnak az emberek. Az olyanok, mint ő maga. A „se nem jó”, „se nem rossz” kisemberek. Tudom, hogy sokan groteszknek titulálták ezt a figurát, szerintem nem az. A groteszk és a nevetséges fogalmát gyakran összekeverik. A groteszk hősök is nevetségesek, de nem valóságosak, művészi láttatás termékei. Mi pedig az amatőrfilmessel ügyetlenkedéseink, naivitásunk miatt nevetségesek lehetünk ugyan, de valóságosak.

Dokumentum- és játékfilmeket felváltva forgat. Melyiket érzi inkább saját műfajának?

– A dokumentumfilmet. Dokumentaristának vallom magam, csak akkor rendezek játékfilmet, ha műfaji korlátok miatt bizonyos dolgokat nem tudok másképpen elmondani.

Ezért született az Amatőr is?

– Igen. A dokumentumfilm nem képes bonyolultabb folyamatokat ábrázolni. Csak eseményeket rögzít, ha jól csináljuk pontosan és igazul. Azok a belső változások, melyek látványosan soha vagy csak az ember legintimebb pillanataiban nyilvánulnak meg, rejtve maradnak. Én ugyanis nem vagyok híve az erőszakosan tolakodó kamerának, nem tartom etikusnak, hogy betörjek valaki hálószobájába, vagy az önmagával való szembenézés magányába. Azonkívül úgysem csíphetem el a valódi igazságot, mert nem hiszek a riportalanyok lakásába beköltözött stáb, a „szoktatott kamera” láthatatlanságában,  ösztönösen  szerepet játszunk a legbarátibb beszélgetésekben is. Akkor már egyszerűbb, ha a szerepeket én találom ki.

Ez az legújabb lengyel újhullám is dokumentarizmuson nevelkedett...

A hetvenes évek elején kezdődött. Rengeteg dokumentumfilmet forgattunk. Sok közülük nem is jutott el a moziba, talán inkább csak számunkra voltak fontosak. Megismertük a világot magunk körül. Nem a főiskola műtermeiből, baráti lakásokból néztük Lengyelországot, hanem a kamera mellől vidéken és Varsóban, gyárakban, falvakban, öregek és fiatalok társaságában. Háború utáni nemzedék vagyunk, ez a társadalom a természetes számunkra, de a kritikánk is természetes kell hogy legyen. Alulnézetből, „alsó gépállásból” filmeztük az országot. Leginkább az emberi viselkedések érdekeltek bennünket, a döbbenetes őszintétlenség, az a kettősség, ahogyan az emberek mást mondanak és csinálnak a munkahelyükön, hivatalos alkalmakkor, és mást otthon, az asztal mellett.

A lengyel film nagy korszakában az embert majdnem mindig csak a történelem fejlődésében vizsgálták, mi pedig nem annyira a történelem tárgyára, inkább alanyára voltunk kíváncsiak. Arra, hogy miképpen alakítja, alakítjuk mi magunk saját jelenkori történelmünket. A nagyok is ezért figyeltek föl ránk. Wajda lelkesen fogadta próbálkozásainkat, és bevallottan sokat tanul tőlünk. Gyönyörű az az ív, amelyen pályája fut a Hamu és gyémánttól a Márványemberig, és az Érzéstelenítés nélfkülig. Mindig arról beszél, ami az országot foglalkoztatja, művészi tekintélye mögé tömörülhet egy egész nemzedék. Tudom, hogy sok külföldi kollégánk, például a magyarok is irigyelnek érte.

– Ha filmjeiket nézzük, tulajdonképpen nem is a művészi, inkább a politikai, társadalomerkölcsi programjuk közös a „nagy öregekével”, Wajdáéval, Kawalerowiczéval.

– Ez a társadalomkritikus politikai program találkozott szerencsésen a hetvenes években a kultúrpolitika változtatást igénylő szándékával, ennek művészi eredménye a lengyel film fellendülése.

Magyar kollégái éppen ebben az időben panaszkodnak arról, hogy ez a korszak nem kínál eléggé izgalmas és látványos konfliktust a művészetnek, nem a kitapintható nagy összecsapások éveit éljük, szürke az életünk,

Nem így van. Önigazolásnak persze jól hangzik. Nem izgalmas feladat a látszólagos állóvíz mélyén megtalálni a viharos áramlatokat? Nem izgalmas feladat szembeszállni azzal a hamis nézettel, hogy manapság a társadalmi „jó” meg a „rossz” a valóság „bonyolultságánál” fogva szinte szétválaszthatatlan? Igenis van határ közöttük, csak vállalni kell a választás ódiumát. Persze először önmagunkban kell hogy megszülessen a döntés. Tudnunk kell igent és nemet mondani, hogy higgyenek nekünk a nézők, amikor a jelenkori történelemről, a mindennapok pszichológiájáról beszélünk nekik.

A közönség feltehetően hisz önöknek, legalábbis megnézi filmjeiket.

– Pedig nem igazán jók ezek a filmek. Nem elég „testesek”. Mindnyájan csak keresgéljük a lehetőségeket, hogyan beszéljünk azokról a dolgokról, amelyek mindnyájunkat foglalkoztatnak, és amelyeket  a rosszul belénknevelt társadalmi illem szerint eddig szégyelltünk kimondani. Csak így lehet közönséget toborozni.

A lengyel társadalomban az utóbbi időben sokasodnak a gazdasági gondok. Lehetséges, hogy a filmek szókimondását és a közönség érzékeny reagálását ez is befolyásolja?

– Valószínű. De azért nem ilyen egyszerű az ok-okozat viszony. Ezek a filmek azt bizonyítják, hogy sorsunk alakulásáért nem mindig csak a körülmények, a különféle „helyzetek”, a kor felelős, hanem mi magunk. Talán ez a meggyőződés találkozik a közönség véleményével. Tanulságos dokumentumfilmet forgatok éppen most. Beszélő-fejek a címe. Riportalanyaimnak három kérdést teszek föl. Az első: hány éves? A második: kinek tartja magát? A legkülönbözőbb válaszokat kapom: optimistának, magányosnak, jónak, öregnek, kommunistának stb. A harmadik kérdés: mi a fontos az életében? És ezek a feleletek voltak a legérdekesebbek. Kevesen beszéltek anyagi dolgokról. Inkább arról, hogy másképpen szeretnének élni.

Létfontosságú számomra a dokumentumfilm. Élni kell az életet, nem elég művésznek lenni. És egyáltalán, ki is a művész, s ki nem?... Melyik a jó film, és melyik nem?... Én például az Országútont szeretem, és nem a Nyolc és felet, az Egy szöszi szerelmét és nem a Hairt, az Érzéstelenítés nélkült és nem A wilkói kisasszonyokat, a magyar filmek közül a Küldetést és nem a Magyar rapszódiát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 20-21. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7724