KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1981/december
POSTA
• Pék Béla: Hány film készül Belgiumban? Olvasói levél
• Csala Károly: Olvasónk...
KRÓNIKA
• N. N.: FőMo Filminformációs Szolgálat

• Zalán Vince: Hol az igazság, ami nincs? A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon
• Gambetti Giacomo: A történelem gúnyt űz az emberekből? Jancsó Miklós olasz filmjeiről
• Bársony Éva: Noé bárkái – az érdekek özönvizében Beszélgetés Kollányi Ágostonnal
• Antal István: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
• Jeles András: Sorozatok évtizede Film a Balázs Béla Stúdió történetéről II.
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• N. N.: Yilmaz Güney filmjei
• N. N.: Cellafóbia és forgatókönyv Beszélgetés Yilmaz Güney-jel
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Viharszünetben Locarno
• Létay Vera: Nagy motívum – mozivászonnal Taormina
• Bán Róbert: A családi albumtól a művészetig Amatőrfilmes világtalálkozó Siófokon

• Todero Frigyes: Furkósbot és mézesmadzag A spanyol film a Franco-rendszerben. Négy évtized
• N. N.: Törvények a tehetség ellen A spanyol film a Franco-rendszerben
FORGATÓKÖNYV
• Iván Gábor: Volt egyszer egy újsághirdetés... Forgatókönyvítói pályázat után
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Mindenki és senki
• Ambrus Katalin: Az élet szép
• Kövesdi Rózsa: Szabadlábon Velencében
• Koltai Ágnes: Kísérlet a szabadulásra
• Harmat György: A 3. számú űrbázis
• Csala Károly: Az elektromos eszkimó
• Kovács András Bálint: A piros pulóver
• Jakubovits Anna: Fontamara
• Kövesdi Rózsa: A paptanár
TELEVÍZÓ
• Molnár Gál Péter: Gladkov és a Brecht-nebuló Cement
• Hegyi Gyula: „A televízió filmevő Moloch” beszélgetés a tévé mozifilmjeiről
• Koltai Ágnes: Mit lehet eladni? A hungarofilm és a televízió
• N. N.: 1979-ben eladott tévéműsorok
• N. N.: 1980-ban eladott tévéműsorok
• N. N.: 1981-ben eladott tévéműsorok
KÖNYV
• Pörös Géza: Két portré
TÉVÉMOZI
• Karcsai Kulcsár István: Bogey

             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magánélet az NDK-ban

Richter Rolf

Berlini tudósítónk beszámolója

 

Az NDK televíziója ebben az évben régi, érdekes DEFA-filmeket tűzött műsorára. Talán Magyarországon is sokat ismernek közülük, ezért csak néhányat sorolok föl: Staudte A gyilkosok köztünk vannak, Maetzig A tarkakockás, Istenek tanácsa, Dudow Erősebb, mint az éjszaka, Konrad Wolf Csillagok, 19 éves voltam. A sorozatnak rendkívüli sikere volt. 1945 után a filmekben is jelentkezett a nemzeti önvizsgálat, mely meghatározta a DEFA fejlődését, és máig jelen van az NDK-filmekben. A rendezők ma irigykedve emlékeznek a film és a közönség akkori találkozására. A jelent már ritkábban sikerült olyan művészi intenzitással megformálni, hogy a filmek életre szóló élményt jelentsenek, az embereket mélyen érintő és megrázó összefüggéseket tárjanak föl. Az NDK-ban a 60-as évek végén tulajdonképpen közönségválságról lehetett beszélni. A nézőszám csökkent, a kritika által dicsért számos film esetében is. Néhány fiatal rendező akkoriban megkísérelte, hogy a hétköznapi életből vett történetekkel, hangsúlyozottan dokumentarista stílussal szabaduljon e dilemma szorításából. Válaszul a hamis túlzásokra és pátoszra, a mindennapit akarták ábrázolni, nem a különöset. De az élet pontos megfigyelése és a becsületesség önmagában még nem hozott sikert. A lassú átértékelés folyamán drámaibb töltésű történetekhez fordultak, és áttörték a dokumentarista stílust. Elmélyülten foglalkoztak a közönség filmnézési szokásaival. Az NDK-ban a televízió két műsorán kívül három nyugatnémet program is fogható. Ez évente több ezer filmet jelent. Hogy a nézők ismét moziba járjanak, ezt a harcot sok fronton kell megvívni, ez nemcsak az ízlésnevelés kérdése, nemcsak esztétikai kérdés, hanem politikai is. Ilyen helyzetben a filmek alkotói nem vonulhattak vissza az elit művészet bástyái mögé. De nem mondhatnak le az igazi művészetről sem, és nem elégíthetik ki pusztán a szórakoztatási igényt. A filmkészítők és a közönség egymásra találására van szükség, ami a DEFA jelentős antifasiszta filmjei esetében emlékezetes volt.

Az utóbbi időben beszámolhatunk néhány sikerről. Ha korábban félmillió néző nézett meg egy mai tárgyú filmet, ez már figyelemre méltó sikert jelentett. A nézőszám néhány film esetében ma már eléri, vagy megközelíti az egymilliót. Persze, a számok és a minőség között nincs feltétlenül összefüggés, ám különböző következtetések mégis levonhatók belőlük. Jellemzésül három filmet szeretnék bemutatni. Érdekes módon mindegyik kamaszok, fiatalok sorsáról szól. A Hét szeplő (rendező: Hermann Zschoche) két tizenöt éves gyerek szerelmét meséli el. A nyári táborban találtak egymásra, egyébként a Rómeó és Júlia műkedvelő előadásának szereplői. A film alkotói a szerelem felfedezéséhez kölcsön veszik a shakespeare-i szöveget. A rendező célja az volt, hogy a film (elsősorban fiatal) nézőit fogékonyabbá tegye különböző érzelmek befogadására, hogy a személyiség felfedezését és önigazolását a tapasztalás kitágításán, az intenzívebb kommunikációra való készségen keresztül tegye átélhetővé. A film azonnal sikert aratott (az eddig eltelt egy év alatt egymilliónál több néző látta). Nemzetközi mércével mérve, persze, nem rendkívüli alkotás, de azokat a műveket képviseli, amelyek jó érzékkel találják el, mire vágyik a közönség. A P. S. (rendező: Roland Graf) és a Holtodiglan, holtáiglan (rendező: Heiner Carow) fontosabb filmek, mert élesebben, szigorúbban fogalmaznak. A P. S. a főszereplő, az árva Peter Seidel nevének kezdőbetűit jelenti, de jelenthet post scriptumot, tehát utóiratot, valamit, amit még feltétlenül el kell mondani, sietve és talán nyomatékkal is. Ez a Peter Seidel, aki most, tizennyolc éves korában hagyja el a nevelőintézetet, új életet szándékozik kezdeni, nem akarja, hogy mások gyámkodjanak fölötte, nem igényli a felnőttek segítségét. Az önállóság jelent számára mindent, de mivel töltse ki ezt az önállóságot? A felnőttektől többnyire csak azt hallja, amit a brigádvezetőjétől: „Gyere, állj be a sorba!” E filmben is a szerelem az emberi kapcsolatok tükre. A rendező nem tálal kész megoldásokat; tapasztalatokkal, megértéssel bocsátja útjára hősét.

A Holtodiglan, holtáiglan című film még élesebben vetíti fel a kommunikáció kérdését. A film fölkiáltás, fölhívás, kihívás. A rendező azt akarta, hogy vitatkozzanak filmjéről. Nyugtalanságot akart kiváltani. A történet ifjú házaspárról szól, a férj építőmunkás, a feleség eladónő, úgy látszik, minden a legnagyobb rendben van. Szeretik egymást, meg vannak győződve róla, hogy semmi sem választja el őket egymástól. A film ezzel a jellegzetes „happy end”-del kezdődik. Az első gyerek születése után a fiatalasszony otthon marad, mert férje igazi családot akar (maga intézetben nőtt fel), a feleség törődjön vele és a gyermekkel, minden legyen másképp, mint az ő gyermekkorában volt. De a feleségét ez nem elégíti ki, alkalmi munkát vállal, férje tudta nélkül beiratkozik egy tanfolyamra. Férje nem érti meg, félreérti, és eszméi elleni támadásnak véli felesége munka és emberi kapcsolatok utáni vágyát. Heves viták, kétségbeesett veszekedések, kétségbeesett kibékülések. A férfi inni kezd, a feleség tanácstalan, egyre inkább elhidegül férjétől, aki nem mindig ura már magának. Amikor a férfi egyszer abban a hitben, hogy az üvegben ásványvíz van, sósavat iszik, az asszony nyugodtan végignézi. A férfi belehalhatott volna. A film végén a kórházból elbocsátott férj, aki még nem tud újra beszélni, a feleségénél ül. Egymást nézik. Bár rezignáltak, de talán most kezdik megérteni egymást. Minden bizonytalan. Túl sok minden tört bennük össze.

Carow nem pszichológiai esetet mesél el ebben a történetben. A két ember tehetetlensége érdekli: szeretetre vágynak, de ugyanakkor képtelenek megismeri önmagukat. A filmnek nagy visszhangja volt. Tíz hét elteltével már félmillióan látták. Carownak ismét sikerült, mint már a Paul és Paulával is, hogy felrázza a közönséget, nyugtalanságot keltsen bennük, és elgondolkoztassa őket. Az emberek megértették, hogy az ő életükről van szó, hogy a közönyösség elleni támadás az NDK társadalmi fejlődésének lényeges kérdéseihez vezet. Carow így fogalmazta meg: „Nemcsak az emberek értelmére, hanem lelkére is kell hatnunk, az emberek lelkével is kell foglalkoznunk. Tudnunk kell, mi játszódik le az emberek lelkében. Hogy beszélhessünk erről, szint kell vallanunk; és azt, amit tudunk és érzünk, a lehető legvilágosabban és leghatározottabban kell ábrázolnunk. Akkor majd megértenek bennünket.”

 

Zalán Péter fordítása


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1979/12 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8044