KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Latin-amerikai portrék

Jackie

Soós Tamás Dénes

Jackie – amerikai-chilei-francia, 2016. Rendezte: Pablo Larraín. Írta: Noah Oppenheim. Kép: Stéphane Fontaine. Zene: Mica Levi. Szereplők: Natalie Portman (Jackie Kennedy), Caspar Phillipson (John F. Kennedy), Peter Sarsgaard (Robert Kennedy), (Lyndon B. Johnson), Greta Gerwig (Nancy), Billy Crudup (Az újságíró). Gyártó: Wild Bunch. Forgalmazó: Mozinet Kft. Feliratos. 100 perc.

 

Legalább Liberty Valance, de azt is mondhatnánk, JFK óta tudjuk, hogy amikor a legendából tények lesznek, a legendát kell publikálni. Tudta ezt Jackie Kennedy is, aki alig egy héttel a férje halála után, a Life magazin interjújában teremtette meg a JFK elnökségét kérészéletű édennek láttató Camelot-mítoszt, és tudja Pablo Larraín is, aki arra tesz kísérletet, hogy egymás mellé nyomtassa a kettőt, és nemcsak a legendát, de a legendát inspiráló valóságot is közzétegye. Az életrajzi filmek kényelmes dramaturgiáját elvető, hősnője életéből csupán töredékeket felvillantó gyászfilm gerincét épp ez az interjú adja, amelyben a politikusfeleség a saját és férje imidzsét is kontrolláló médiamanipulátornak mutatkozik, de a Jackie legnagyobb erénye, hogy a bábjátékos portréja mellé másikat is illeszt. A megtört özvegyét, a helyét kereső feleségét, és persze a privátszféráját óvó közszereplőét, aki férjéhez hasonlóan nemcsak azt érzékelte, hogy a valóságnál – a tényleges eredményeknél – immár fontosabb a valóság látszata, hanem azt is, hogy a JFK elnökséget idealizáló legendával építhet csak olyan sáncot maga és a magánéletében leskelődő nagyközönség közé, ami mögé elbújhat. Larraín, aki már a ban is kesernyés iróniával firtatta a média örökké manipulatív természetét, azt kutatja, mi volt a valós, és mi a megjátszott Jackie életében, és megint arra a következtetésre jut, hogy bár a politika színházában nem lehet és talán nem is érdemes a kettőt szétszálazni, a vizuális manipuláció mögött a folyamatot kézivezérlő embert is fel kell mutatni a maga vágyaival és hibáival egyetemben. Még akkor is, ha most csak a valóságnál nagyobb legendát, a mítoszalkotó mítoszát találja a színfalak mögött, mert abban is látni lehet az emberit: a gyilkosság sokkját, a gyász drámáját, a férfiak – Bobby Kennedy, Johnson emberei – akaratával folyvást megküzdő nő barikádharcait, melyek hatásukat a saját kora számára is elsősorban ikonikus képeken létező Mrs. Kennedy emlékezetes fotóinak (LBJ beiktatása, JFK temetése) mitikus erejű újraalkotásából nyerik. Abból, hogy Larraín gondolatgazdag, de rideg szépségű filmje annak a törékeny, de erős, félénk, de magabiztos nőnek ábrázolja Jackie-t, mint a megengedő utókor, csak közben hozzáfűzi: érdemben, tartásban, illúzióteremtésben bizony ő is ízig-vérig Kennedy volt.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/02 27-28. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13058