KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Ott vagyunk minden kilométerkőnél

Petri Lukács Ádám

A szövőlepkék kilométerekről megérzik az illatok üzenetét, nekünk a szagtelefon az egyetlen esélyünk.

 

Iványi Marcell után a rostocki Anette Motz-Nollenek is sikerült egy vizsgafilmmel betörnie az európai-filmtudatba. A Presszóhoz hasonlatosan egyhelyszínes filmjében egy kórházi vizsgálóban zajol hetvennyolc percen át a mese. Nicolas doktor tizenöt évvel ezelőtt egy pókerpartin felfigyelt arra, hogy a házigazda kutyája rettentő büdös. A kutya középfülgyulladásban szenvedett. Másfél évtizeddel később, amikor egy idős asszony tért be a rendelőjébe, ugyanaz a szag csapta meg. Bizony, a néninek középfülgyulladása volt. Egy filmet kissé bajos a szag-érzet kifinomultságára felépíteni, most azonban a merész kísérlet teljes sikerrel járt. Élvezetes figyelni Nicolas doktort, amint felhagy az ultrahang-, CT-, röntgen-, vér- vizelet-laborbeutalók firkálásával, az eredmények elemzésével; és a diagnózis megállapításában csupán az orrára támaszkodik. A betegeknek először kissé terhes, hogy a vékony szájú, nagy orrú orvos a szájuk és a nyakuk körül szimatol nehézkes légvétellel, erősen szuszakolva, ám végül megszokják. Ráadásul kárpótolja őket, hogy ezzel a módszerrel mindig tökéletesen meg lehet állapítani a panasz okát. A doktort csak az bántja, hogy rengeteg kollégája hozzá fordul tanácsért, ám ő azokban az esetekben, amikor a beteg egy másik városban van, képtelen segíteni. Tarkovszkij megállapítása szerint: „A művész korántsem minden esetben fejezi ki magát egyszerűen és világosan. Ebből következnek a befogadás természetes nehézségei: önmagáról vagy a létről szóló elbeszélése, elmélkedései olykor nem könnyen érthetők meg. De az emberi kapcsolatok szakadatlan erőfeszítést igényelnek. Erőfeszítés, sőt szenvedélyes vágy nélkül egész egyszerűen lehetetlen megérteni egy másik embert.” A fenti gondolat tükrében tessék értelmezni a film azon fordulatát, amelyben az egyik beteg euforikus lelkesedésben tör ki, amikor megismeri Nicolas doktor módszerét, mert mint mondja, az orvos tudása felébresztette benne a kutatás vágyát és így elmulasztotta hónapok óta tartó, mindennapjait elfonnyasztó depresszióját. A kurd beteg, Abus örömködését, alkotás követi: elkészülnek a szagokat továbbítani képes portábilis telefonok. Ezeken a készülékeken nem lehet beszélgetni, viszont sóhajtozni kell bele, és a rostocki orvos a Kölnből, Bonnból, Jénából vagy éppen Koppenhágából vagy akár Tokióból kezdeményezett szag-hívásokból felállítja tévedhetetlen diagnózisát. Persze ez egyszeri ötlet, hiszen Tarkovszkijnál maradva: „Ebben az értelemben tehát a módszer felfedezése olyan, mint a beszédkészség felfedezése. És itt beszélhetünk a művészi kép, vagyis a kinyilatkoztatás születéséről. Ám azok az eszközök, melyeket a múltban a szenvedéssel megérlelt igazság közlésére fedeztek fel, a későbbiekben elcsépelt sztereotípiává válhatnak, és gyakran válnak is.”

A hülye is érti, hogy a Sztalker alkotója itt a szagkommunikációs eszközök térnyerésekor hódító szagkommunikációs-mozik ellen emeli fel a szavát. Mellesleg Karinthy annak idején azt mondotta, hogy a mozisoknak elég hamar le kell hátrálniuk az automobilos jelenetekről, mert az emberek a harmadik filmnél, amiben autók tűnnek fel a gyöngyvásznon, álomkórt kapnak.

Persze, Nicolas doktor története, nem a hogyan lett az ember óriás története, hanem egy gyilkosságé: valaki orrpolip-szagot lehel az orvos telefonjába, mire ő belehal a részvét keltette fájdalomba. Ami azt is bizonyíthatja, hogy Derrida tévúton járt, amikor az emberi élet erőszakos kioltása megszűnésének feltételéül a felszabadult és szubverzív kommunikációt jelölte meg. Hiszen a szagok némelyike elég felforgató dolog.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1999/02 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3975