KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/február
• Szabó B. István: Évtized-váltás Jegyzetek a XIV. Magyar Játékfilmszemle előtt
• Zalán Vince: Etikai parancs és történelem Beszélgetés Fábri Zoltánnal
• Bikácsy Gergely: A fájdalom árnyéka Rekviem
• Almási Miklós: A jóság traumája Kettévált mennyezet
• Zalán Vince: „Tehetetlen vagy!” Szabadgyalog
• Csala Károly: A „nyakig szegények” köztársasága A bankett
• Lengyel Balázs: Aranyhörcsög a babaházban Szeleburdi csalás
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: Blöffök és szerelmek San Sebastian
• Zsugán István: Eleven dokumentumok Nyon

• Tasi József: Villa a Vorosilov úton Beszélgetés Fehér Imrével a népi kollégiumokról
• N. N.: Fehér Imre (1926–1975) filmjei
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Pukk!
• Harmat György: A Birodalom visszavág
• Zsilka László: A vágtató huszárosztag
• Hollós László: Variáció egy szerelemre
• Bognár Éva: A Vízesés fia
• Loránd Gábor: A férfiak pedig nem sírnak
• Koltai Ágnes: Napfivér, Holdnővér
TELEVÍZÓ
• Kovács András Bálint: Omlet, a jugoszláv ifjúmunkás
• Csepeli György: A tulajdonságok nélküli televízió
• Faragó Vilmos: Modor „A technika nyomasztó ugyan...”
• Baracs Dénes: A sajt mellé hírkosár A francia televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Filmévkönyv, 1980
• Csala Károly: Az „új spanyol film”
POSTA
• Tasnádi Edit: Saját forgatókönyvének szerepét játszotta el Olvasói levél
• Szabó László: Fekete Ferenc Olvasói levél

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Párizs, szeretlek…

Kolozsi László

Paris, je t'aime – francia, 2006. Rendezte és írta: Alexander Payne, Alfonso Cuarón, Bruno Podalydès, Christopher Doyle, Daniela Thomas, Emmanuel Benbihy, Ethan Coen, Frédéric Auburtin, Gerard Depardieu, Gurinder ChadhaGus Van Sant, Isabel Coixet, Joel Coen, Nobuhiro Suwa, Olivier Assayas, Richard LaGravenese, Sylvain Chomet, Tom Tykwer, Vincenzo Natali, Walter SallesWes Craven. Gyártó: Canal +. Forgalmazó: Odeon Film. Feliratos. 120 perc.

 

A Párizs, szeretlek kitűnő memóriajáték: öt nappal a megtekintése után érdemes átgondolni, melyik epizódra emlékezünk. Ez nem csak a memóriát javítja, de felfogható értékelésnek is: a kritikus szerepében is tetszeleghetünk, és gondolhatjuk, valószínűleg az a minden értelemben maradandóbb alkotás, amelyiknek a legtovább maradt meg a hangulata vagy a története. Azon is el lehet merengeni, melyik a fontosabb, hiszen a szkeccsek – mind csak pár vonással felhúzott vázlat – némelyike (például az első, amelyik egy parkolással vesződő férfiról és egy autója mellé ájuló nőről szól) nem több kósza hangulatnál.

Megkockáztatom, ha az összes film csak egy röpke érzést közvetítene, akkor nem is lett volna olyan hamvába holt Tristan Carne ötlete: rántsuk össze számtalan jeles rendező Párizs iránti mély érzelméről tanúskodó szösszenetét. A Louvre-ban sem néz meg az ember minden képet: olykor csak végigfut egy fárasztó termen. A fontos képek azonnal feltűnnek. Ezért is éreztem megfelelő módszernek a felidézést. Az lehetett a legjobb kis mű, gondoltam, amelyik rögtön, annyi nap után, beugrik. A Coen testvérek tíz percében Steve Buscemi ül a Tuilériák metrómegállóban. Bamba amerikai utas. Szemben egy pár csókolózik. Veszélyes szemkontaktust létesíteni Párizsban, olvassa hősünk a Lonely Planetben, és máris rápillant a lányra. Bonyodalmak. Csók csattan, Buscemit, szegényt, megütik, a falhoz nyomják, még egy kis gonosztevő is köpőcsövezik. Aztán befut a miénknél semmivel sem különb, zöld metró. Alfonso Cuarón opusában Nick Nolte megy egy hetyke lánnyal a bulváron, Gaspard-ról beszélnek, akiről kiderül, hogy Nolte unokája. A derék Nick rágyújtana, de rápirítanak. Akkor kezd el pöfékelni, amikor lánya már tovagrasszált a barátnőjével. Harmadikként az a jelenet ugrik be a Walter Salles-epizódból, amelyikben a latin lány először a kisfiának énekel egy dalt, hajnalban a bölcsiben, amikor leteszi – majd egy órával később annak a csöppségnek, akire vigyázni kell. Természetesen másképpen, szenvtelenebbül. Csupa remek színész, gyakorlatozás közben.

Kár, hogy nincs igazam, mert amikor már lemondok arról, hogy mindegyik epizódra emlékezni fogok, ugrik még egy jelenet: amelyikben a pantomimes szülők egymásra találását beszéli el egy komisz, nagytáskás kölyök. Nincs igazam, ezzel az egész Louvre-effektussal: mert ez a legvarázslatosabb. Ez és Alexander Payne lírai etűdje. Egy denveri postásnő megtalálja Párizsban a boldogságot. Ezt a rejtélyes érzést a legnehezebb megjeleníteni: de Payne-nek sikerül. Hiába a kiváló Natalie Portman, a tündöklően szép arab lány, a legnagyobb színészek garmadája (ismét együtt Ben Gazzara és Gena Rowlands), a legszívesebben Margo Martindale tévésorozatokból ismerős arcára emlékezem: ahogy a parkban ül, és érett szendvicsét falatozza.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/06 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9387