KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

DVD

Ne bántsátok a feketerigót!

Bocsor Péter

To Kill a Mockingbird – amerikai, 1962. Rendezte: Robert Mulligan. Szereplők: Gregory Peck, Mary Badham, Robert Duvall. Forgalmazó: Universal. 129 perc.

Hollywoodnak egy világháború kellett, hogy változtasson a feketékről alkotott felfogásán. A negyvenes évek elején a Háborús Információs Hivatal mozgófilmes részlegének nyomására a tamásbátya-szerű, nyomorúságos figurák ábrázolása helyett a háborús filmekben megjelentek az önálló karakterrel bíró fekete mellékszereplők, amilyen a Korda Zoltán rendezte Szahara (1943) törzsőrmestere vagy Hitchcock Mentőcsónakjának (1944) evezőse. A háború utáni filmekben gyakori motívum lett az előítéletektől a faji toleranciáig eljutó fehér ember szellemi fejlődésének bemutatása, a legismertebb a Megbilincseltek (1958) összeláncolt, szökött fegyenceinek története. A polgárjogi mozgalmak eszkalálódása előtt a Ne bántsátok a feketerigót! már a faji előítéletek ellen cselekvően fellépő fehér ember morális tisztaságát állította középpontba.

Ebben a történeti kontextusban, vagyis a feketék tisztán fehér nézőpontból elmesélt történetének utolsó fejezeteként érthető meg a film, és az alapjául szolgáló Harper Lee-regény immár fél évszázados utóéletének alapvető kettőssége. Míg a Gregory Peck által megformált ügyvéd, a nemi erőszakkal ártatlanul vádolt fekete férfit védő Atticus Finch alakja generációk számára a törvény előtti egyenlőség és a morális meggyőződések melletti kiállás szimbólumává lett, egyre többen rámutattak a film liberális optimizmusa által érintetlenül hagyott sztereotípiákra. Ilyen például, hogy a filmben mindössze két fekete szereplő szólal meg, a tanulatlan vádlott, Tom Robinson (Brock Peters) és az Atticus családjában a pótmama szerepét ellátó dadus, Calpurnia (Estelle Evans), vagyis a feketék itt is a számukra felkínált hagyományos szerepekben mutatkoznak. A film második felét kitevő bírósági jelenetsor koreográfiája pedig, amelyben a jóformán beszédképtelen, de hipermaszkulin vádlott a gyűlölködő és kíváncsi tekintetek szüntelen kereszttüzében látható, a vásári látványosságként megjelenő, és emberi mivoltát folyton bizonyítani kénytelen fekete férfi évszázados archetípusát erősíti.

A film máig ható erejét nagymértékben magyarázza, hogy Robert Mulligan rendező sikerrel ötvözött egy filmes és egy irodalmi tradíciót. A Ne bántsátok a feketerigót! egyrészt a ’30-as évektől népszerű „tárgyalótermi drámák” sorába illeszkedik, másrészt a filmet a „déli gótika” irodalmi hagyománya hatja át, amelyben a közösség önértelmezése egy torzszülött figura – itt a rejtélyes, és egyfajta törvényen kívüli igazságot szolgáltató bolond fiú, Boo Radley (Robert Duvall) − kényszerű megértésén és fokozatos humanizálásán keresztül történik.

Extrák: a Blu-rayen megjelenő film mellé bőséges extraanyag került, mindenekelőtt egy másfél órás dokumentumfilm a film keletkezéstörténetéről, továbbá egy rövidebb doku Gregory Peckről; a lemez másik éke az audiókommentár Robert Mulligan rendező és Alan Pakula producer közreműködésével; a csomagot további fél tucat kisfilm, illetve rövid dokumentumfelvétel egészíti ki.

Bocsor Péter

Susi és Tekergő

Lady and the Tramp – amerikai, 1955. Rendezte: Clyde Geronimi. Szereplők: rajzfilmfigurák. Forgalmazó: InterCom. 73 perc.

Hinnénk vagy sem, a filmtörténet egyik legromantikusabb pillanatát nem hús-vér színészek előadásában láthatjuk, hanem rajzolt kutyafiguráknak köszönhetjük: a jó házból származó spániel, Susi és az életrevaló kóbor eb, Tekergő ajkai egy spagetti közös elfogyasztásakor véletlenül összeérnek. Ez a bájos momentum megpecsételi a négylábúak bimbózó románcát, melyet sem sintérek, sem rosszindulatú állatok nem tehetnek tönkre, de még Tekergő partnerekben gazdag előélete sem akadályozhatja.

Walt Disney 1955-ös produkciója részint arról nevezetes, hogy az első rajzfilm, amelyet a CinemaScope szélesvásznú képformátumban készítettek, s emellett a stúdió klasszikus érájának is egyik kakukktojása. A Susi és Tekergő ugyanis látványosan eltávolodik a mesefeldolgozások hagyományától, s a kihívásokat főleg a kutyák és „legjobb barátaik, az ember” apró-cseprő konfliktusaira korlátozza, illetve egy kissé döcögősen induló, de borítékolható végkifejlet felé tartó szerelmi szálat helyez a középpontba. A Hamupipőke, a Pán Péter vagy a Csipkerózsika fantasztikumának fényében a film világa meghökkentően hétköznapi – ezt azonban bőven ellentételezi, hogy a Susi és Tekergő az emberi tulajdonságokkal fölruházott állatszereplők animációjának egyik legkiválóbb példája. Nemcsak a címszereplők, de valamennyi mellékfigura megformálása parádés, mindenki markáns egyéniség: Susi szomszédai mellett a sintértelepen sínylődő négylábúak, az állatkerti epizódban feltűnő hóbortos hód és – legfőképpen – a Susit bajba sodró sziámi-macskapár maradhat igazán emlékezetes. Az ő érdemük is, hogy a Susi és Tekergő máig megőrizte szívmelengető hangulatát.

Extrák: kimaradt jelenetek; egy hosszabb és egy rövidebb werk, magyar felirattal; játék; képgaléria.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/04 60-60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11035