KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Nyílt tengeren

Vaskó Péter

 

Töredelmesen be kell vallanom, én a cápás filmekben a cápáknak drukkolok. Az emberrel szemben ugyanis tökéletesen logikusan és demokratikusan működnek: ha éhesek, esznek, és áldozataik esetében nem tesznek különbséget nem, kor és bőrszín között.

A cápás filmek mozgatórugója abból a szorongásunkból ered, hogy pocsék rosszul mozgunk a vízben, és itt előfordulhat, hogy a táplálékláncban hátrasorolódunk pár hellyel. Mivel roppant kényesek vagyunk arra, hogy az egész világ kényelmes játszóterünkként szolgáljon, dühösek vagyunk a cápákra, akik időnként kiszelektálják a bénázókat a vízből.

Éppúgy, mint a jelen filmben, ahol két menedzserbeteg fiatal indul tengerparti vakációra, laptoppal és mobillal felszerelve persze, hogy teljes kikapcsolódásról azért ne lehessen szó. A workoholic páros futtatja a rutin turista-programot, séta, fényképezés, tintahal-vacsora, de estére már sejtjük, döglött az egész: „ma ne, ma fáradt vagyok”. Mivel keményen dolgoznak rajta, hogy kipihenjék magukat, másnapra csoportos búvártúrára indulnak. Irány a nyílt víz: mosoly az arcokon, jópofa kísérők, kék víz, napsütés, színes halacskák, vidám brosúra-boldogság. Egészen a búvárkodásból való felmerülésig. A fiatal középvezető párt ugyanis némi adminisztrációs baki miatt a túrahajó ottfelejtette az óceán közepén, az idő múltával pedig fogy a remény és sokasodnak az uszonyok.

A Nyílt tengeren alkotói kemény fába vágták a fejszéjüket, amikor ultra-low büdzséből, videóra próbáltak amolyan indy cápás filmet forgatni. Mivel nem volt pénzük bazi nagy gumicápára, mint Spielbergnek, sem költséges trükkökre, a film nagy részében vízen lebegő beszélő fejeket látunk. A cápátlan suspense működik is egy darabig, némi konfliktus is elindul: önvád és rövid veszekedés a semmi közepén, egy kis kiabálás és riadt pacsálás, de aztán a monokróm, kék minimalizmusban ez is, az is elhal, míg végül a film némileg tanácstalanul véget ér.

Az „igaz történet alapján” kitétel talán erre is utal: rövid példázat arról, hogy a trendi rutinból, a kényelmességből kiesve így halunk meg: értelmetlenül, ostobán, bénán, süketen és hősietlenül, az életvágyat akkor visszanyerve, amikor már késő.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2004/11 58-59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1829