KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/március
KRÓNIKA
• A szerkesztőség : 25 éves a Filmtudományi Intézet
POSTA
• Kas Ilona: Hogy mi a televízió... Olvasói levél

• Kovács András Bálint: „Gyönyörű válság” A Társulás Stúdió előzményei és törekvései
• Bikácsy Gergely: Az alperesek Kabala
• Zsugán István: A gének dala Anna
• Zalán Vince: Se hús, se hal Rontás és reménység
• Bódy Gábor: Kreatív gondolkozó szerszám A „kísérleti film” Magyarországon
• András László: Egy gengszterfilm hátországa A Keresztapa
• Wisinger István: Hollywood Hollywood ellen Az amerikai filmgyártás útvesztői
• Zilahi Judit: Mire jön be a közönség? Washingtoni filmlevél az új évad kasszasikereiről
• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (1.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
• Szabó Júlia: Fény és mozgás Viking Eggeling és a magyar aktivizmus
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Szamurájok és banditák
• Kövesdi Rózsa: Mesél a bécsi erdő
• Koltai Ágnes: Ámokfutó
• Jakubovits Anna: Zorán, a zsoké fia
• Varga András: Víkendház nélkül nem élet az élet
• Gáti Péter: Menekülés haza
• Ardai Zoltán: Újra szól a hatlövetű
• Bikácsy Gergely: Egyszerű eset
• Lajta Gábor: Az összekötő jönni fog
• Schubert Gusztáv: A Hótündér
TELEVÍZÓ
• Horvát János: „Folyt. köv.” A tévésorozatokról
• Fehér Gyula: Műsor öt nyelven Az Újvidéki Televízióról
KÖNYV
• Báron György: A halandóság leltára

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Élet, könnyek, szerelem

Bánlaki Viktor

 

Valamikor, tán húsz éve is megvan, a szovjet mozikban – majd idehaza – nagy sikerrel, de nagy vitákat is kavarva vetítettek egy szovjet filmet, Marlen Hucijev Mi, húszévesek című munkáját. Sokunknak, az akkori húszévesek nemzedékének életre szóló élménye maradt. Most, a húsz év előtti negyven-ötvenévesek szerencsésebbjei – akik kevés kivétellel a vita-barikád másik oldalán álltak akkor – megérhették, hogy róluk is elkészüljön egy hasonmás alkotás, amelynek rendezője, Nyikolaj Gubenko bátran adhatta volna a „mi, hetvenévesek” címet. Hucijev féldokumentarista-féljátékfilmes módszere újult meg itt, lágyabb színekkel, modernebb eszközökkel.

Egy – vélhetőleg közép-oroszországi – „öregek otthonában” vagyunk. Az egykori földesúri kastély omladozik, a park az állandó ősz bágyadtságát leheli. Szelíd matrónák, virgoncságot mutató öreg legények, tolókocsis vagy éppen betegágyban tengődő aggastyánok népesítik be a múltnak ezt az álmodozó világát; az élet itt csak pislákol, az élet odakinn zajlik. Turgenyev öregjei menekülnek az emlékeiktől, és mégis azok által léteznek, azok által odázzák el a végzetes határt, amelynek csendje azonban a kínos pontossággal megszervezett napok minden percére rátelepül. Új orvosnő érkezik az otthonba – Zsanna Bolotova, a húsz évvel ezelőtt ünnepelt szépségű színésznő játssza káprázatosan –; inkább finom lényével, csalódásokon nevelt ráérzéseivel, jelenlétével és kevésbé a szegényes műszerekkel gyógyítja a betegeket, s még inkább az egészségesnek látszókat. Az otthon képe már-már idillikus: íme, így élvezik a megérdemelt pihenés hónapjait-éveit (kinek mennyi jut) az egyáltalán nem silány öltözetű, a társadalom által megbecsült, tisztességesen ellátott öregek. Igaz, látogatók nem jönnek hozzájuk, a külvilág a túlsó parton nyüzsög, ám mindegyikük úgy tudja, ennél jobb soruk nekik már nem is lehet. Lám, az igazgató is jó ember: ugyan kilométerekre üvöltő hangosbeszélőn közli az ajánlottan közös programokat, ugyan „kontingensnek” nevezi a szürkehajú tömeget, de szívén viseli a sorsukat, bár nem velük, hanem a húsos idomú konyhalány csiklandozó társaságában fogyasztja többfogásos ebédjét. Nincs miért lázadni itt, és nem is vetemedik erre egyikük sem, hacsak az nem számít lázadásnak, hogy a haldokló öreg férfi felépül, hogy érzései, mi több, érzelmei is vannak, és hogy ezeket az érzelmeket táplálni is meri a valaha sztárcsillogású egykori énekesnő. Persze más is makrancoskodik: a háború katonája kutyát lop be, az öreg tolószékes értelmiségi többször elmondja, hogy a szenilitásra egyetlen gyógyszer van, a guillotine, s még a gondnok-mindenessel is bajok vannak: tántoríthatatlanul részeges. Csak egy bentlakó lázad csupán: az orvosnő, s ő is csak az igazgató s nem a lét kérlelhetetlen rendje ellen, hiszen tudja, hogy ahhoz a régi mesék varázsfüve kellene. Ebben a csendre ítélt világban azonban a lázongásnak nincs értelme: az igazgató nagyhangú parancsuralma nem feledtetheti saját magával sem, hogy ő is ide van szögezve; az egykori énekesnő nyolcvanadik születésnapjának ünnepségei ugyan visszahozzák a látszólagos idillt, de az idő visszafordíthatatlanságáról, az érzelmek parazsának kihunyásáról is tudósítanak. Zsanna Bolotova, az orvosnő szerepét játszva sugározza magából, hogy emlékszik még húszéves korának ragyogására, de negyvennégy esztendősen már jól tudja: a következő húsz év – amely nála talán nem az öregek otthonába vezet – éppúgy fog elzúgni fölötte, mint a film megkülönböztethetetlenül kitűnő alakítást nyújtó hivatásos és amatőrszínész öregjei fölött.

Gubenko filmjének lírája az élet késői hétköznapjainak igaz érzelmeit vetíti elénk, szégyenlős melankóliával, az emelt fővel várt elmúlás rettenetében is emberségesen. A rendező mesterségbeli tudása, kitűnő színészvezetése, minden sziporkázástól mentes ábrázolásmódja láttán azt mondhatjuk: talán remekmű született.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1985/09 45. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6021