KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Havanna, csak oda

Mentek, maradnak

Kránicz Bence

Breier Ádám dokumentumfilmje a legjobbkor készült el.

 

Fidel Castro 2016 novemberében halt meg. A tényleges hatalmat nyolc évvel korábban adta át öccsének, Raúlnak, aki beiktatási beszédében már arról beszélt, változások lesznek Kubában. Ma is megoszlanak a vélemények, hogy a kétezertízes évek lassú erjedése valódi rendszerváltáshoz vezet-e majd a kitartóan kommunista országban, vagy a legújabbkori „periódo especial” sem forgatja fel fenekestül a többnyire tisztes szegénységben élő helyiek mindennapjait.

A szabad piac felé tett óvatos lépések, a társadalmi átalakulás nyomai Breier Ádám dokumentumfilmjében is látszanak, elsőrendűen azonban három idős magyar nő életébe nyerünk bepillantást. Breier jól ismeri Kubát, ott végezte rendezői tanulmányait – az egyik utolsó Filmszemlén vetítették is Marea című kisfilmjét, amelyet a hiteles kubai közeg tett izgalmassá. Nincs alkalmasabb ember a fiatal magyar filmesek között, aki a kubai magyarok életéről és az átalakuló kubai mindennapokról csinálhatna dokumentumfilmet. Persze attól még, hogy egymásra talál téma és rendező, lehetne felszínes vagy képeslapszerű a végeredmény, Breier és stábja viszont ragyogó érzékkel találták meg azokat a figurákat, akiknek érdemes elmesélni a történetét. A Havanna, csak oda főszereplői olyan erős egyéniségek, hogy zárójelbe kerül minden, ami nem az ő személyes sorsukról szól. Vagyis végső soron a komoly gazdasági és társadalmi változások is másodlagos jelentőségűek a filmben.

Három asszonyt ismerünk meg, akik még a magyarországi szocializmus évei alatt költöztek a testvéri országnak számító Kubába. Kubai férfiakhoz mentek feleségül, vállalva, hogy maguk mögött hagyják a családjukat. Egyikük, Irén kifejezetten építeni akarta a szocializmust, éppen azért, mert látta, hogy annak magyar változata recseg-ropog. Hitt abban, hogy tanárként szaktudásával segíteni tud Kuba fejlődésében. Eközben sem ő, sem Havannába szakadt honfitársai, Ágnes és Zsuzsa nem élték át a magyar politikai változásokat. Számukra a szocializmus mindennapi valóság maradt, és éppen mostanában, a film készítésének idején, napról napra élik át privát rendszerváltásukat.

Ez a különleges és drámai helyzet önmagában is méltó volna a figyelemre, ám hőseink, ezek az erős, önálló, független nők abban a korban vannak, hogy amikor az életükről mesélnek, számvetést is tartanak. Az ország, amelyről hírt kapnak, vagy ahova nagy néha elutaznak, már nem az ő Magyarországuk – ahogy Ágnes fogalmaz, a magyar nyelv is megváltozott, nemcsak a politikai rendszer. Kuba, ahol évtizedek óta élnek, éppen most változik meg. Családtagjaikkal ritkán vagy egyáltalán nem találkoznak, alig van a közelükben valaki, aki határhelyzetüket, súlyos magányukat enyhíteni tudná vagy akarná. Talán Breier Ádám és párfős csapata tudott csak igazán segíteni ezeknek az embereknek, hogy feldolgozzák, átbeszéljék egy olyan élet tapasztalatait, amelyet immár végérvényesen az emigráció, a kultúrák közötti közvetítés, a kívülállószerep határoz meg.

Eközben frappáns mozaikokat is kapunk a sokszínű havannai hétköznapokból (operatőr: Blaumann Edit), találkozunk rokonszenves autóbolondokkal, büszkén maszekoló vendéglőssel, elolvashatjuk a jópofaságukban is dermesztő graffitiket („Szocializmus vagy halál!”). Breier minél alaposabban meg akarja mutatni a mai Kubát, de bölcs hősnőit is néznénk még tovább. Talán az sem túlzás, hogy külön-külön is megérdemelnének egy dokumentumfilmet, mert bármilyen fontos is a kubai állapotok rögzítése, Irénék története erősebbnek tűnik. A Havanna, csak oda mégsem hagy hiányérzetet, inkább utat nyit olyan témák és sorsok felé, amelyekről a magyar film nem tud eleget. A kivándorlásról az utóbbi években született néhány nagyszerű dokumentumfilm. Breier munkája oda kívánkozik ezek mellé. Hiába szól más világról és más történelmi helyzetről, a személyes történetek ismerősek lesznek mindenkinek, akiben felmerül néha, érdemes-e hinnie a hazájában.

 

Havanna, csak oda – magyar dokumentumfilm, 2017. Rendezte: Breier Ádám. Kép: Blaumann Edit. Vágó: Haragonics Sári. Hang: Vadon Zoltán. Producer: Vodál Vera, Juhász Péter. Szereplők: Suskó Irén, Nagy Ágnes, Pócsi Zsuzsa. Gyártó: Klorofilm, VS.hu. 52 perc.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2017/06 55-56. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=13235