KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hangkép

Borvbee mobilja

Petri Lukács Ádám

Paul Auster, a regényíró filmet rendez.

 

Az Auster-filmnek még csak forgatókönyve van meg, a filmfelvevő decemberben kezd munkába, LA-ben, ahol ugyan a gyalogosokra a biztos halál vár; de ebben a moziban a főhős egy kivénhedt Dodge buszban lakik. A filmíró és rendező a zseniális Paul Auster. Az ötvenegy éves Auster a New York trilógia című remekművével vált a könyvmolyok kedvencévé idestova több mint egy évtizede. A trilógia lassan szövődő, csendes és homályos emberi tragédiái, némi általános paranoiával, az író, mint detektív, a detektív, mint az író könyvének szereplője, bonyolult kavalkádjával nyomasztó, és maradandó nyomokat hagyott olvasóiban. Az utána jövő Holdpalota és a Véletlen Zenéje szintén intellektuális bestseller lett, de ezek már jóval pergősebb románok. A Holdpalota vándorútjait követő Véletlen Zenéje is egy utazás: egy őrült milliomos párnál végződik egy olyan pókerjátszmával, amelynek a tétje az élet. Az ezután következő, idén megjelent Auster könyv hőse, Mr. Vertigo is bejárja Amerikát, mágikus képességű, hászid mestere megtanítja repülni, de aztán választania kell az antigravitáció és a szex között – az elmúlt években megjelent egyik legkitűnőbb regény ez. A fentieket nemcsak azért kellett elmondani, hogyha véletlenül akad olyan olvasó, aki még nincs túl azon a boldogságon, hogy befalta az Austereket, az feltétlenül seperjen el a könyvesboltba; hanem azért is, hogy érzékeltetni tudjuk, ehhez képest igen meglepő fordulat a Dodge-ban játszódó statikus filmregény.

Borvbee (Travolta!) nem tudni, honnan került a Mail melletti megaparkolóba, miként az sem, hogy melyik háborúban üszkösödtek el a lábai. Lomha mozgású százlábú mászik egérszürke szakállában, Borvbee egy csuklómozdulattal törli meg az orrát és hessenti el a rovart. A reflektorfényes éjszakában a mosómedvékkel együtt kutat a szemetesben, újság, ennivaló, és rejtélyes műanyagdarabok után. Ez már így megy nyolc hónapja, ha hihetünk a Dodge kéken villódzó naptárának. Borvbee, bár ezt ő nem tudja, helyi látványosság lett, a szupermarket vezetői nem humanizmusból tűrik meg a parkolóban, hanem mert éjszaka folyamatosan filmezik őt, s az első emeleti japánkert feletti kivetítőn megy róla a mozi; a hiedelemmel ellentétben nem együttérző, hanem himbálódzó hájredőiket a röhögéstől fájlaló vásárlók fel-üdítésére.

Mindez addig tart így, amíg egy szép napon rá nem lel a rengeteg reciklált szemét között egy maroktelefonra a vöröslő vándorfekélyeit letört ablaktörlőlapáttal vakargató Bee. Amikor a telefon már nyolcadszorra szólal meg, új tulajdonosa beleszól, ez az első emberi hang a film huszonegyedik percében. Aztán persze megismerhetjük a telefon eredeti tulajdonosát, aki szórakozottan (hommage à Freud) a telefonját és az üzleti iratokat tartalmazó dossziéit dobta a szemétbe. Bee-t a rádiótelefon kontaktusba hozza a külvilággal, hiszen Amalldo, a Mexikóból átszármazott, a Harvardon cum laude diplomát szerzett tulaj elmegy hozzá a mobiljáért. Ahol azután felismeri, hogy sehol nem érezte magát még ilyen otthonosan. Három éjszakán át beszélgetnek, és közben elkalauzolják egymást saját világaikba. Borvbee-t egy lényegtelennek tűnő mozzanat szakítja ki az apátiából. Amikor arra terelődik a szó, hogy Amalldónak megszólalt apja temetésén a telefonja, Borvbee, mintha csak Csipkerózsika álomból ocsúdna fel, közli új barátjával, hogy lelép. A jogtanácsos viszont marad, hogy örökre vagy csak átmenetileg ezt sohasem tudhatjuk meg; ám valódi helycseréről, Koldus és Királyfi effektről annak ellenére sincs szó, hogy Bee megkapja Amalldo telefonját és számos hitelkártyájának egyikét. Bee továbbra sem bír emberekkel találkozni, de a bankfiú pénzéből folyamatosan utazgat és idegeneket hív fel telefonjáról, akikkel megosztja gondolatait arról, hogy ahol éppen jár, az milyen benyomást tesz rá. Mindenki barát. Akár a fodrásziskola könyvelője veszi fel, akár a kilencedik hónapban lévő, gazdag kismama, akár a tai kifőzde szakácsa, mindenki meghallgatja. A portábilis telefon szabadság, kísérletezni lehet vele, meddig tart a szolidaritás (a leendő filmben az együttérzés és az emberi felelősség egy telefon erejéig magától értetődő, mivel a hívotton is segít a beszélgetés), a másik magányosságát, devianciáját nem sértve.

S bár Bee a történet végén egy gyöngyház berakásos revolverre cseréli el a handyt s az utolsó hang, amit választ egy agyvelőbe hatoló dörrenés, az addig vezető kozmikus úton annak ellenére sokszor boldog, hogy évekkel ezelőtt a szenvedésre rendezkedett be.

Auster filmjére rímel Andreas Leden, kölni szociálpszichológus első pillanatban meglepő tanulságokat levonó tanulmánya. Eszerint, bár a rádiótelefon használót még a másik handy-birtokosnak is társadalmi kötelessége cikizni, ha az előbbié megszólal; ráadásul valóban nagyon sokszor tör meg intim üzleti és magánbeszélgetéseket a telefon; mitöbb, számos kényszer-neurotikusan rádiótelefonáló él közöttünk; érezhetően csökkent a telefont használók között a stresszes megterhelés. Leginkább a változás korában lévő nőknél és az infarktus-rizikójával különösen veszélyeztetett középosztálybelieknél redukálja a szeretteikkel folytatott napi két-három pár perces csevely a pszichikai/organikus eredetű összeroppanás esélyét.

Dorothy Parker, ha szólt a telefon így kiáltott fel: Miféle friss pokol ez? A pokol, ami olykor, vagy sokszor – kinek, hogy – mennyország, megszokott, mindennapi. Az erről papolókat persze joggal inti fegyelemre Tom Lehrer matematikus-zeneszerző: bárcsak azok, akik kommunikációs problémákkal küszködnek, egyszerűen befognák a szájukat.

 

A rovatot a Pannon GSM támogatja.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1998/11 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=3875