KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar krónikák

Igazságtétel?

Reményi József Tamás

 

Mintha csak a Száz év magány mágusa támadna föl, Melchiades, aki „az eseményeket nem az emberek megszokott időrendjében helyezte el, hanem úgy sűrítette össze egy évszázad mindennapos epizódjait, hogy ugyanabban a pillanatban együtt legyen érvényes valamennyi”. A magyar Macondót látjuk a képernyőn, egymásba fonódott sorsú nemzetségek és nemzedékek sérelmeivel, családiasán közös titkaival. Befülledt, zárt világ ez, amelynek közelmúltja összetorlódva, szétfejthetetlenül gomolyog előttünk, miközben nagyon jól kiismerjük magunkat benne; föladott kérdéseire válaszolni nem tudunk, de a megválaszolatlan kérdésekkel napról napra együtt élünk. Messziről nézve felfoghatatlan, hogyan vagyunk erre képesek, mi, a túlélés bajnokai – közelről jól látszik, milyen ára van.

Gazdag Gyula tévéfilmje az 1956-tal kezdődő korszak emberének jellegzetes tartását-magatartását mutatja be. Azt a – pszichológiai műszóval – beállítódást, amely döntéseit kimondva vagy kimondatlanul, olykor, kitüntetett pillanatokban tudatosulva, többnyire azonban az ösztönös gesztusokban, a kialakult reflexekben vezérelte. Négy portré követi egymást, a legszükségesebb, kiváló érzékkel tömörített háttérinformációkkal, híradórészletekkel kiegészítve.

A Battonyáról indult egykori munkásfiú, Szűcs István, a katonatiszt-feleségből vállalkozóvá lett Papp Ferencné, a titkosrendőr Baj esi István, az értelmiségi Ungváry Rudolf története eggyé forr, holott a film készítői nem élnek a „nemzeti sorstragédia” könnyen sematizáló eszközeivel, nem kutatnak bűnöst és áldozatot sem – miközben kérlelhetetlenül rámutatnak a bűn és a szenvedés drámai csomópontjaira. A cím hangsúlyos többes száma éppen arra figyelmeztet, hogy nincs, nem születhet olyan krónika, amely minden mesélő szempontjából elfogadható, de a bölcs tájékozódás, az önvizsgálat fedezetével bíró empátia révén mégis törekedhetünk valamilyen összegzésre. Ez a törekvés itt bámulatos eredményt hoz, annak köszönhetően, hogy Gazdag Gyula dokumentumfilmes pályájának valamennyi erénye összegződik: metsző, ám humánus figyelem; bujkáló, visszafogott irónia; sohasem tolakodón poentírozó, finom ritmusváltásokkal érvényesülő drámai érzék; a kompozíció ereje. Ez utóbbi különös jelentőségű, ez a Melchiades-i varázslat kulcsa.

A Szűcs István-epizód kezdőpontja ’56. október 26., egy túlélt kivégzés délutánja; Papp Ferencné története a hatvanas évek KISZ-mozgalmának lelke-sültségével lódul neki; Bajcsi Istvánt már a nyolcvanas évek végi ellenzéki tüntetések „civilruhásaként” ismerjük meg; Ungváry Rudolf pedig a jelen, a mérlegkészítő utókor érvényes pozícióját keresi. Mintha haladnánk az időben, ugyanakkor valamennyi szereplő a maga históriájának teljes körét járja be, mígnem Ungváry visszavon oda, ahonnan elindultunk – a kivégzések pillanatához –, bezárva egy nagyobb kört, a kompozíció egészét. Nagyon óvatos mozdulattal, mint amikor gyógyulatlan sebet tapintunk, érzékelteti ezzel a rendező: bárhogyan alakult is a sorsunk, mint valami ősesemény, ősök, ott rejtezik a mélyén ‘56 földolgozatlan traumája. Ezt a tényt azonban Gazdag nem misztifikálja, „csupán” kétségtelenné teszi, miközben a traumára rárakódott évekre figyel.

E figyelem következetesen irányul szereplői életének három síkjára. Mindenekelőtt – ahogy a valóságban – láthatóak azok a hétköznapi mozdulatok, a létezés természetes tennivalói, amelyek a legkülönbözőbb életstratégiák, fordulatok alatt, azok ellenére is makacsul megtartanak. A vallomások tehát szituatívak, s ezek a – legegyszerűbb, kimódolatlan – szituációk érzékeltetik a megmaradás vegetatív szintjét. A katonatiszt özvegye rutinos-bensőséges mozdulatokkal bontja dús vendéghaját, s teszi a csavarókat a horgolt sapkácskákkal gondosan díszített desodorok sorfala elé, miközben őszinte megrendüléssel beszéli el férje öngyilkosságát; a titkosrendőr, akinek riadt-ingerült arcát a Fekete Doboz felvételén látjuk elébb, utóbb birkáinak kedveskedik s csöndes szorgalommal szálazza a borsót; Ungváry a minden-reggeli rítusok szerint indul s ér el munkahelyére, a rendezett élet puritán kulisszái közül szól az átélt borzalmakról.

A második sík a mindenkori döntéseké. Pappné a 60-as évektől „divatos” életformát – a felügyelet alatt tartott infantilis közösségek életét – elhagyván az új érában is a divatot követi, amikor tevékeny természete a vállalkozásokba viszi. Úgy halmozza őket, mint a desodorokat: tizennyolc négyzetméterre virágkötészetet is, akupresszúrát is, szoláriumot is tervez. Váltása magától értetődő és zökkenőmentes, mégis: árnyékot vet rá a férj öngyilkossága, aki addig látszólag ugyanazt a pályát futotta be, ám egy kritikus ponton választását feltehetőleg mélyebb értelemben egzisztenciális, erkölcsi megfontolások befolyásolhatták.

Bajcsi ’88-ban úgy dönt, hogy az erkölcsrendészetről átmegy az Állambiztonsági Szolgálathoz, a rendszerváltás után azonban nem marad, noha lehetősége van rá („azt mondták, a szolgálatot új alapokon kell kezdeni” – néz a borsóra fanyar mosollyal), elszegődik képesítés nélküli tanítónak, és: igyekszik megakadályozni, hogy az ügyosztály iratait főnökei megsemmisítsék. E lépéssor mögött egy személyiség ösztönös következetessége áll, amelynek előterében nem üres mentegetőzés Bajcsi végszava: „keresik a bűnösöket, de vannak-e ennek az ügynek (lényegében a közelmúltat nevezi ügynek) bűnösei, én nem érzem magam annak”.

Mindezek erkölcs- és életfilozófiai értelmezése a film harmadik síkja, amelynek fogalmi kifejtésére vállalkozva Ungváry az alkotóknak mintegy alteregója is. (E funkció stilárisan megterheli az ő epizódjának első perceit, amikor didaktikus verbalizmussal mintha elmagyarázná, amit addig láttunk.) Ungváry a Nagy Imre-temetés napján, ’89. június 16-án lép elénk, amint az egykori miskolci egyetemisták nevében koszorút helyez el. Később kiderül, az a gesztus sokkal többet jelent az emlékezésnél: egy áldozatokat követelő kor egészétől vett emelkedett búcsú. És ezen a ponton villan össze igazán erős fénnyel a Magyar krónikák kezdő és záró fejezete. Az ötvenhatos októberi délutánon a kivégzé osztagban ott állt Szűcs István nővérének udvarlója; az életét megmentő szanitécek a kivégzők bajtársai voltak; „gyilkosa” s későbbi feljelentője ugyanazon a napon csaknem halálos lövést kap, a testét félbeszelő vágást, mint végső, kétségbeesett érvet hosszan mutatja a kamerának. Erre a káoszra rímel rá Ungváry elbeszélése az ávósok akasztását s a forradalmárok kínzását is mélyen átélő emberről, aki a történtek után már „egyetlen álma mellett sem tud véglegesen dönteni”, de gyöngesége egyben a méltósága is.

Szűcs besúgójának rossz a memóriája. Támpontot kér a történtek felidézéséhez... Az, hogy nyilvánvaló kibúvó-keresése nem csupán nevetséges és megvetést keltő, a film alkotóinak érdeme. Gazdag Gyula, a forgatókönyvben közreműködő Ajtony Árpád (milyen távoli már az a legendás novella-antológia, amelynek borítójáról az ő portréja s az Ungváryé tekint ránk), az operatőr Szabó Gábor munkája után közelmúltunk rekonstruálásában ennél kevesebbel már nem érhetjük be.

 

*

 

(A filmet november végéig a Belga Televízió, a Swisse Romande, a RAI 3., a La Sept és a Francia Televízió 3-as csatornája – az utóbbival egyidőben a budapesti Francia Intézet – mutatta be. A Magyar Televízió még nem tűzte műsorra.)

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 18-19. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4254