KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Könyv

Marlene, stílus nélkül

Ardai Zoltán

 

Minden idők egyik legnagyobb filmdívája megelégelte életrajzíróinak impertinens ténykedését és hetvenegynéhány éves korában sajátkezűleg írta meg emlékezéseit. Ennek lassan már tíz éve, de a tavaly nálunk is megjelent könyvnek nem árthat ennyi idő: Marlene Dietrich élő halhatatlan, s ha ma nem is számít érdekesebb jelenségnek, mint egy évtizede, nem vált titoktalanabbá sem. Már csak az is izgató kérdés, miért és hogyan lelkesedett érte a harmincas-negyvenes években a legkülönbözőbb férfiak sokasága. A II. világháború idején és azóta született nemzedékeknek ugyanis nemcsak hogy a fiatal Marlene színészi nagysága nem evidencia, de női bűvereje – pontosabban: kivételes női bűvereje – sem nyilvánvaló, hiába koncentrálnak az áhítatos tévékonferansszal bevezetett Bizsura vagy más, Dietrich-fémjelezte filmkincsekre. A nőideál vagy a filmi játékstílus változásait félrevezető volna itt hangsúlyosan emlegetni. Asta Nielsen vagy Greta Garbo nagy szerepeikben – újabbkeletű komikumuk mellett is – szuggesztívebbek Dietrichnél, mivel inkább benne voltak – ők maguk – a szuggerált bálványképben. Dietrichnek a senkihez sem tartozó, vonzóan félvilági (olykor a démoni) tónusú nő alakját kellett filmre teremtenie – ebből még nem következik, hogy alakításait ma többnyire kimódolt attrakcióknak kell látnunk. Az persze, hogy Marlene Dietrichben „mégiscsak volt valami”, bizonyos, és nem a rendkívüli siker puszta ténye alapján. Ha mitikus német–amerikai színésznőként nem is, mitikus dalénekesnőként újabb generációk számára is meggyőző maradt: utóbbi minőségében mindig nagyszerűen össze tudta hangolni egyéniségét a Szereppel. Hatvan éves kora után is megőrizte nőiességét, nem „idős asszonyt” vagy holmi vén vampot mutatott a pódiumon, hanem valami mást, aminek valamiért még nincs neve. A nemzedéktársak közül a maga módján Katherine Hepburn is ilyenfajta öreg hölgy, de a mai nézőnek ő fiatalkori, mesterkélt szerepeiben is elemien sugározza, hogy mindig nő marad, szemben az áthatóan művi film-Marlenével. (A kései film-Marlene – például A vád tanúja-beli – már többet sejtet.) Rejlik talán valami a valódi Marlenében, ami annak idején túlságosan idegen volt a rászabott filmálarctól? A hangja megfelelt, az arca, alakja is, nyilván amúgy sem madonna-létre született. Élete legendásan önelvű, még kockáztatta is, amikor harctéri énekesnőnek csapott fel a szövetségesek oldalán, azóta kissé elgörbülnek rajta a népbarát úrinőknek kijáró élcek.

A Tiétek az életem szappansíkosságú memoár-cím. Mintha előre figyelmeztetne: aki azt reméli, hogy a csapongó szöveget fürkészve egyszercsak  majd ráérez Marlene bensőbb eredetiségére, annak csalódnia kell. Így is van: ha ennek a könyvnek a hangját közvetlennek tartanánk, azt kéne állítanunk, ami képtelenség, nevezetesen, hogy a szerző ízig-vérig kreatúra. Ha Dietrichnek csekélyebb az íráskultúrája, s nem bújhatna úgy mögéje, mint egy sűrű csipkefüggöny mögé, legalább azt megtudhatnánk, sajátmaga elől is bújik-e annyira, mint előlünk. Kedveli a kurtító-referatív caesari mondatformálást, de cicerói (vagy inkább XVIII–XIX. századi) prózazengzeteket csempész mondataiba; az eredmény: a goethei stílusképlet dermedten iskolás reprodukciója. Sokat „vall magáról”, de e vallomásokat tömény modorosságuk miatt lehetetlen komolyan venni (ha nem találnánk őket bombasztikusaknak, szinte folyton kiáltoznunk kéne a csodálattól, míg végül vak extázisban szorongatnánk a könyvet). Sokat bölcselkedik, nem teszi azonban felfoghatóvá, hogy bölcselmeit miképpen éli át. (De hagyjuk, hogyan szeretett és hogyan utált: hogy nemcsak ál-észrevételekre képes, még erre is csupán Jean Gabin portréja utal.) Tud a memoárírás néhány szküllájáról-kharübdiszéről, de mechanikusan teremti meg önportréja egyensúlyát. Gyakran magyarázza, hogy csak „egy nulla”, „tyúkocska” ő a „zsenikhez” képest (mindegyik alkotó ismerőse zseni), más helyeken annál gondtalanabbul fejti ki a maga emberi nagyságának alapvonalait, viszont nincs egyetlen mondata sem, amelyben igazán (vagyis egyszerre) érezhetnénk mondott esendőségét és nagyságát. (Pedig errefelé lehet a titok nyitja: Dietrich a kelleténél „tyúkabb” volt szerepeihez, ugyanakkor nem illett ezekhez az ő másfajta méltósága sem.) A rájátszottan társasági-felületes csevegések, a tárgyilagos, a mesélő és a fentebb stílű szövegrészek (így a kínosan üres, rajongó művészjellemzések), valamint a lucidus szándékú, olykor ugyan nyárspolgári színezetű társadalomkritikai betoldások együttesen és külön-külön egyaránt világnélküliek. Olyan gyanút ébresztenek a dietrichi életerő természete iránt, amely melankolizálja az olvasót. Hessegessük el ezt a benyomást, végtére is Dietrich nem láttató író, és talán alkatánál fogva rossz vallomástevő. Nyugodjunk bele: nem vált íróvá. Örök Művésznő marad, távoli tünemény.

 

Marlene Dietrich: Tiétek az életem. Zeneműkiadó, 1975. Sarlós Zsuzsa fordítása

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1986/04 64. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=5866