KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Hosszú vágta

Tschikosch film

Koltai Tamás

 

A Hosszú vágta menetközben változott ifjúsági kalandfilmmé. Amikor forgatni kezdték, még nem volt az. Gondolkozom, hogyan lesz valamiből, ami egyszerűen filmnek indult, „ifjúsági” és „kaland”. Nem mintha e két jelző bármelyikét pejoratívnak tartanám; ellenkezőleg, sokakkal együtt úgy érzem, hogy szükség van fiataloknak szóló, jó mozira. De erről az utólag fölcímkézett műfaji megjelölésről határozottan az az érzésem, hogy valamiért szabadkozik. Mint ahogy a forgatás idején a rendező, Gábor Pál is szabadkozni látszott abban az emlékezetes televíziós interjúban, amelyben jobbára a várható üzleti haszonról beszélt. Nyilatkozatokat, persze, illetlenség a rendező fejére olvasni, különösen akkor, amikor már látható a kész termék. Mégis felötlött bennem, mivel nem ez az első eset, hogy szükségünk van-e félpénzen (külföldi tőkedotációval), félszívvel forgatott magyar filmekre. Arányban van-e a művészi hozadék azzal a package-eladásból származó anyagi haszonnal, amit a gyártó- és forgalmazótárs viszonylag kis ráfordítással behoz önmagának – és nekünk. Nekünk? Nem tudom, csak kérdezem.

Gyerek és állat a moziban fél siker. A Hosszú vágtában mindkettő van. Miki, a hortobágyi kisbojtár és Aranka, a félvér kanca. Ők ketten mentik meg 1944-ben a fiatal amerikai repülőt, akinek a gépét a németek lelövik Debrecen légterében. John W. Bradyt, a wyomingi farmert – a találatot kapott bombázógép egyetlen túlélőjét – kézről kézre adják hortobágyi csikósok, debreceni orvos, tanítónő és vasutas, amíg sikerül átcsempészniük a jugoszláv partizánokhoz. Figyelembe véve a Hortobágy helyrajzi viszonyait, nincs könnyű dolguk. A leginkább szívünkhöz férkőzött három főszereplő – a gyerek, a ló és a katona – közül csak az utóbbi kettő éli túl a kalandot.

Egy kalandfilmtől nem várható el sem szociológiai, sem mélylélektani hitelesség. Elég a western-séma. Ebben a „hortobágyi western”-ben is átsiklanánk afölött, hogy vannak Jók és vannak Gonoszok, s a háborúviselt Magyarországon az előbbieket a pusztai csikósok, az utóbbiakat a németek képviselik. Nem volna semmi baj, ha csak a történelemről tanultakon kellene aprócskát igazítanunk – amúgy sem túlságosan meggyőző az az ismert költői föltételezés, hogy az ellenálláshoz a hegyek a legszükségesebbek –, s minthogy a filmen nem ellenállókról, csupán a bajbajutotton segítő emberi tisztességről van szó, a szabad lelkű pusztai lovasok rokonszenve a tengerentúli farmer iránt nem szorul különösebb magyarázatra. Azon már fennakadhatnánk, hogy csak az SS és a Gestapo üldöz, s hozzá akkora apparátussal, mintha ezen a lelőtt amerikai pilótán és a tőle szerezhető információkon fordulhatna meg 1944 őszén a második világháború kimenetele, miközben a szovjet csapatok „a film közben” átlépik az országhatárt. Azt pedig végképp nem gondolhatjuk komolyan, hogy a németeknek nincs együttműködő „partnere”.

Mindamellett valószínű, hogy nem a filmes vendégudvariasság működik itt a forgatókönyvíró William W. Lewis részéről, hanem a kalandfilm dramaturgiája az, ami rosszul működik. Ha volna csak egyetlen magyar anyanyelvű is Brady kapitány üldözői között, fölöslegessé válna kutyalelövés, tanyafölégetés, motorkerékpár-osztagos fölvonulás, autós üldözés, géppisztoly kontra karikás ostor csata – vagyis az egész látványos hajcihő. De ha, mondjuk, intellektuális küllemű SS-őrnagyok eszébe jutna, hogy a hetyke csikósok közül talán nem mindenki beszél magyarul, a filmben szereplő tolmács is elegendő volna az üldözés lezárásához. Hacsak a csikósok elszánt szolidaritása nem terjedne addig, hogy mindannyian némaságot fogadnának. Számításba véve gyors karakterbeli fejlődésüket attól a pillanattól kezdve, amikor megjegyzik, hogy „ezek (tudniillik az amerikaiak) bombáznak minket”, a hősiesség ilyen példája sem lenne épp meglepő.

Nem jókedvemben ironizálok. Meglehetősen kedvetlen vagyok. Szeretném kalandfilmnek nézni a Hosszú vágtát, de csak képtelenségek sorozatát látom. Nem értem, miért kell kis cédulácskával konspirálni, miközben az elbújtatandó üldözött pusztaszéltében – és filmhossziglan – nyargalászik kezessé szelídített lován mindenki szeme láttára. Nem értem, miért kell – ugyancsak konspirációs okokból – Brady kapitánynak Berlitz-példamondatokon magyarul tanulnia. Nem értem továbbá, miért szükséges (hacsak nem a szerződés kikötése miatt) amerikai gyermekszínésznek játszania a magyar kisbojtárt, aki ráadásul szerepe szerint angolul tanul, ennélfogva Kelly Reno olyan amerikaiasan töri az angolt (és időnként magyar szinkronhangja is a magyart), hogy néha már nem is tudom, ki amerikai, ki magyar, és egyáltalán fiú vagyok-e vagy lány.

Lehet, hogy ez csak engem zavar, mert a filmen mindenki irigylésre méltóan poliglott – német őrnagy, magyar orvos, tanárnő, nyilván a váltóőr is, aki a ruháját odaadja Bradynak. (Vagy a kapitány tanult meg ilyen jól magyarul a Berlitz-példamondatokból.)

Ragályi Elemér szépen fényképezett pusztája fölött egyébként is a nemzetköziség szelleme lebeg. Magyar ménest futtat amerikai farmer, amerikai-magyar kisbojtár Wyomingról álmodik, Charles Gross country zenéje száll a Hortobágyon, a legmagyarabb csikóst Dzsoko Roszics, a legnémetebb SS-tisztet Bács Ferenc játssza.

Azon töprengek, hogy kritika helyett elég volna egy idézet Brady kapitány (John Savage) nyelvleckéjéből: „Látom a lovat. A ló szép.” Körülbelül ennyi marad meg a filmből.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1984/01 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6533