KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/április
FILMSZEMLE
• Berend T. Iván: Film – történelem – társadalom Jegyzetek az 1981-es magyar filmtermésről
• Spiró György: Szempontok szerint Az új magyar filmekről
• N. N.: A XIV. Magyar Játékfilmszemle díjai

• Koltai Tamás: Történelem felülnézetből Tegnapelőtt
• Almási Miklós: Szülők iskolája A remény joga
• Koltai Ágnes: Táncórák és labdatáncoltatók Elsőfilmesek, 1982
• Hegedűs Zoltán: „Fegyvert s vitézt éneklek...” Árnyéklovas
• Létay Vera: A kettészelt gömbember A nők városa
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Sikerfilmek és filmsikerek Nyugat-Berlin
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Kik vagyunk, honnan jöttünk Jegyzetek az ausztrál „új hullámról”

• Csala Károly: Egy szigetvilág fölfedezése (2.) Amerikai szociofilm, 1930–1945
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: A lázadás ára
• Hollós László: A versenyző
• Simándi Júlia: Illúzió
• Gáti Péter: Éretlenek
• Ardai Zoltán: Megsebzett csend
• Domonkos László: Főúr, tűnés!
• Hegedűs Tibor: Kojak és a Marcus-Nelson gyilkosságok
• Zoltán Katalin: A hóhér testvére
• Deli Bálint Attila: Vigyázz! Kígyó!
TELEVÍZÓ
• Csepeli György: Perctenger Az 1982 januári tévéműsorokról
• Sándor István: Látványos és okos vetélkedők Az NSzK televízióról
KÖNYV
• Gáti Péter: Kőháti Zsolt: Bacsó Péter
POSTA
• Bajomi Lázár Endre: Nagy érdeklődéssel olvastam... Olvasói levél – Szerkesztői válasz
• Bucskó Béla: Megrökönyödéssel olvastam... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Olvasónk kérdésére... Szerkesztői válasz
• Csillag Márta: Sajnálattal... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Lapunk terjesztője... Szerkesztői válasz

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Magyar Műhely

Szemle előtt

A láthatatlan zenekar

Schubert Gusztáv

Ha kemény viták helyett a 37. Filmszemle is az anyázás és a paranoia fóruma lesz, el is csomagolhatjuk a hangszereket.

 

2006 nemcsak a politikában lesz választási év, a magyar film világában is. Jobb, ha tudunk róla és belegondolunk. Választani természetesen nem politikai értelemben, nem pártok, szekértáborok, szakmai érdekcsoportok között kell, hanem a szakmai önkormányzásának lehetséges módszerei, a demokrácia, az anarchia és a centralizáció között. A mai magyar filmszakmában mindhárom elem jelen van, mindegyiknek vannak hívei, s korán sincs lejátszva, hogy merre megyünk tovább. A centralizáció gyakorlatát a szocializmusból ismerjük, az anarchiát tizenöt éve éljük, a demokráciára pedig egyelőre csak vágyakozunk, ha ugyan vágyakozunk. A rendszerváltás kori magyar filmszakma alapállapota a mindenki harca mindenki ellen, történjék bármi, ez az önsorsrontó hagyomány csak nem bír elmúlni rólunk: mindenkinek van valami nyomós érve, hogy minden változás láttán, közbeszóljon, „nem engedem”. Persze, ha úgy vesszük, az anarchia is a demokrácia alesete, de sokkal inkább balesete, mert harsány tehetetlenségével rövid úton vezet a rendpárti zsarnoksághoz. Igaz, ez a különös, „rendetlenségpárti” konzervativizmus, adott esetben tényleg besegíthet a pozitív változásoknak, a liberum vétó nélkül aligha lehetett volna 2000 decemberében ellenszegülni a filmes világ központosításának, és ha nincs közös ellenség – nem politikai, inkább szervezeti értelemben – aligha jöhetett volna létre konszenzus a szakma demokratikus alkotmánya, a filmtörvény ügyében. De ugyanez a „nemesi engedetlenség” garantálja azt is, hogy a filmtörvény holt betű maradjon. A „békételenek” lázongása a törvény megszületésének másnapján újrakezdődött, s tart azóta is. Okkal, a filmtörvény ugyanis véget vet az anarchiának. Ha betartják. Cui prodest? Kinek áll érdekében, hogy ne legyen filmtörvény, vagy ha már van, ne legyen betartható. Az MMK-nak? Az MMK korántsem tökéletes, olykor nehézkes, máskor kapkod, és rendre rosszul kommunikál, de az biztos, hogy nem az anarchia vagy a központosítás eszköze, e demokratikusan létrehozott, és demokratikus elvek szerint működtetett intézménynek elemi érdeke, hogy átlátható játékszabályok legyenek. A nagyhatalmú klikkeknek? Bárcsak így lenne, a kiskirályok hatalma véges, mert megfogható. Végzetesebb történik velünk: a rossz szellemünk láthatatlan.

Ha négy-öt magyar (filmes) összehajol, egy perc múltán már a békétlenség démona beszél belőlük: senki se jó, semmi se jó. Meglehet, bőven van rá okunk, hogy így gondoljuk, csakhogy ez a fajta körkörös gyanakvás ön- és közveszélyes, ahol nincs bizalom, ott a közösség sem lehetséges. És új hullám sem.

 

*

 

Ezeregy magyarázat hangzott el az elmúlt években: miért rosszak a magyar filmek és hogyan lehetnének jobbak. Hol a zsdánovi „alkossatok remekműveket” ál-naiv vasökle készülne lesújtani, hol a paranoiás összeesküvés-elméletek („mindenki csókos haver, egymásnak osztják a pénzt”) teszik helyre az embereket és intézményeket, máskor a menedzsment osztja az észt: a piac mindent helyre tesz, a nézőszám isten végső szava a minőség és érték ügyében. Rossz filmek mindig is lesznek. Nincs az a drákói politikai vagy piaci hatalom, ami ennek véget vethetne. Nem a filmjeink rosszak, hanem a közállapotaink. Az anarchia a tehetségtelenségnek kedvez, a zavarosban az szeret halászni, akinek a tiszta versengésben nem lenne esélye. Ahhoz, hogy javuljon az arány, s kevesebb legyen a rossz filmek száma, és a több a remekműveké, egyetlen eszközünk van, véget vetni az anarchiának, és kemény vitákban közösen végiggondolni, milyen is lenne egy kizárólag a tehetségen és szaktudáson alapuló rendszer. A paranoia és az önfeledt, vértolulásos anyázás itt már nem segít. Ellenben porig tud rombolni mindent.

A 2001-es szemlén nagy dolog történt: egész raj tehetséges fiatal filmes indulhatott el a pályán, s végre huszonévesen, s nem negyven felé járva lehetett elsőfilmes. Mindent meg kell adni nekik, pénzt, paripát, okos kritikát, de legfőképpen a bizalmat. Ezen a szemlén itt lesznek megint, Pálfi, Hajdu, Mundruczó, és mellettük egy csomó új fiatal, de valahogy már nem mindenki tud örülni nekik. A mi kis szemétdombunkon mindenki besszre játszik, ha jót csinálnak, nem lesz esemény; bukniuk kell, hogy beszéljenek róluk. Szorítok nekik, hogy ne hagyják magukat, hogy az új hullám szelleme győzzön, s ne az irigyeké és mizantrópoké. Ha azt hiszik, egyedül, egymás nélkül is boldogulnak, el fognak bukni. Álljon mégoly tehetséges zenészekből egy orkesztra, míg meg nem találják egymásban azt, ami közös, a láthatatlan zenekart, csak nyiszatolnak a vonóval. Pálfi, Hajdu, Mundruczó, magában nem elég. De ha megszólal a zene, mindenki érteni fogja, ők is, milyen egyedül voltak.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/02 04. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8531