Gondry-klipekÁlomgeometriaForrai Krisztián
Nem láthatja mindenki egy 12 éves kiskamasz szemével a világot, a klip-bizniszben Michel Gondry a nagy kivétel.
A Music Television 22 évvel ezelőtti indulásakor a műsoridő kitöltésének szükségszerűsége megteremtette a videóklip-műfajt, amelytől tulajdonképpen soha nem vártak többet, mint hogy valami vizuális körítést adjon a dalokhoz. Akkor még úgy kellett vadászni a klipeket, mára élethalálharc folyik a zenecsatornáknál azért, hogy egy-egy klip adásba kerüljön: nem a dal, és még kevésbe a filmecske művészi értéke dönt, hanem a várható kereskedelmi siker (a klipeket előbb kezdik játszani, mint hogy maga a felvétel megvásárolható lenne), minél nagyobb a siker reménye, annál több az esély a műsorra tűzésre. Mivel a zenetévék a kezdeti ízlésformáláshoz képest ma már egyértelműen inkább kiszolgálják a tömegízlést, jószerivel csak slágerszámok klipjeit adják, amelyek túlnyomó része, tekintet nélkül arra, hogy egy megasztár dollármilliós promóciós büdzséjéből vagy egy nevenincs előadó filléres keretéből készült-e, vizuális blöff, a dal televíziós fogyasztását könnyűvé és gyorssá tevő látvány, junk food, amit az elvárásokhoz igazodó profi iparosok állítanak elő. Általánosságban tehát ez a helyzet, de azért szerencsére a tömegtermelők között akadnak olyanok, akik nem szájbarágós módon beszélik a klip vizuális nyelvét, hanem tényleges figyelmet igénylő és érdemlő, izgalmas egyedi darabokat készítenek, ebben az alkalmazott művészeti ágban is sikerrel megőrizve szuverén alkotói személyiségüket. A francia Michel Gondry ezen kevesek közül is kiemelkedik munkásságával.
*
Az Egy makulátlan elme örök ragyogása rendezője filmje soundtrackjéből két dalt klipesített saját kezűleg; az egyik (The Polyphonic Spree: Light & Day) az ilyenkor szokásos filmjelenetekből összevágott zanza, azzal a különbséggel, hogy a vágásnak köszönhetően a film szereplői, helyszínei, tárgyai tátogják el a szöveget, a másik (The Willowz: I Wonder) a rendező álmából született, benne egy hajléktalan – a zenekar énekese állszakállban – fut be váratlan karriert hulladékból épített autójával. Ebben a két klipben gyakorlatilag mindent benne van, amit Gondryról, a kliprendezőről tudni kell: a játékosság, az élénk fantázia, az álmok ihlető forrása, az emberi természet vizsgálata, illetőleg a műfaji keretek szabad kezelése, a technika adottságainak ötletes kihasználása.
Röviden: az 1963-as születésű, kölyökképű Gondry alkotóként is olyan, akár egy nagyra nőtt gyerek. Örök 12 éves, ahogyan ő maga fogalmaz, aki folyton álmod(oz)ik és képzelődik, szemlélődik és felfedez, de leginkább játszik; a legújabb videó- és trükktechnikai eszközök éppúgy kedvelt játékszerei, mint a legótéglák, fonálgombolyagok, plüssbábok – szertelen képzelőereje bármit megmozgat.
Sejthető, hogy Gondry igazi gyereknek sem volt hétköznapi. Versailles-ban nőtt fel, a gyermekek kibontakozásának teljesen szabad utat engedő családban. Egészen kis korától kezdve kivételesen jól rajzolt, és már kisiskolásként azon ügyködött, hogy a rajzokból mozgóképet teremtsen. Emellett másik szerelme a zene volt, amit az igencsak muzikális szülőktől örökölt: anyja kedvtelésből zongorázott, apja az eredetileg elektromos orgonákat árusító családi hangszerboltot vitte tovább, majd pedig csődbe. Mielőtt ez bekövetkezett volna, a gyerekei kaptak tőle egy-egy hangszert; Michelnek a dob jutott. Öccsével együtt belevetették magukat a zenekarosdiba, ahogyan az tizenéveseknél szinte kötelező életkori sajátosság, de igazán komolyra csak párizsi képzőművészetis évei alatt fordult a dolog, ahol grafikát tanult és barátaival együtt megalapította a Oui-Oui együttest. A látványra kezdettől sokat adó, fennállása alatt két albumot megjelentetett, zeneileg meglehetősen beskatulyázhatatlan (a punkot, a new wave-t, a poprockot a sanzonnal őszintén szólva inkább érdekes, mint élvezhető módon keverő) társaság klipjeit a szürrealisták, Jean Renoir és Jean Vigo filmjeiért rajongó Gondry csinálta. Mivel nem kaptak rá pénzt, ezek elkészítését saját zsebből finanszírozta, így tényleg megfizette a tanulópénzt, hogy kliprendezővé váljon.
*
Ha beleszámoljuk azokat is, amik végül nem kerültek képernyőre, Michel Gondry eddig 66 klipet készített. Az 1988-tól 2004-ig (másképpen a Oui-Oui Bolive-jától Michael Andrews és Gary Jules Mad World című Donnie Darko-betétdaláig) terjedő oeuvre-ben kevés kivételtől eltekintve (Kylie Minogue, Lenny Kravitz, a Rolling Stones) inkább az alternatív vagy rétegzenék képviselői kapnak helyet, olyanok, akik hozzá hasonlóan eredeti alkotók, öntörvényű, utánozhatatlanul saját stílussal rendelkező művészek: zsenik (Beck), excentrikus figurák (Thomas Dolby, vagy Donald Fagen), szimpatikus őrültek (a japán Cibo Matto női duó), őstehetségek (Sinead O’Connor, Neneh Cherry) színes egyéniségek (a jégkirálynő Stina Nordenstam, a zenebohóc Wyclaf Jean). Ha a zenekarokat nézzük, meghatározó jelentőségű, iránymutató újítók (Chemical Brothers, Daft Punk, Massive Attack, Radiohead, The White Stripes). Legnagyobb zenei példaképét, Michael Jacksont viszont eddig még nem sikerült befognia, ahogyan a Max Tundra művésznevű elektronikus zenei experimentalista róla elnevezett számát sem vizualizálta, pedig az lett volna csak a posztmodern geg!
Kliprendezői pályafutását egy gyönyörű barátság is gazdagítja: ki más, ha nem Björk, az izlandi erdei tündér volna az, akivel életre szólóan egymásra találtak; Gondry eddig hat klipet rendezett a „külön kategóriába” sorolandó énekesnőnek, és kettejük „gyermekei” minden bizonnyal tovább szaporodnak a jövőben. (Gondry nyitott házasságban élő párhoz hasonlítja kettejüket, akiknek időről-időre félre kell lépniük, hogy ne váljon unalmassá az együttélés. Ugyanakkor féltékeny Björkre, mind ahányszor hűtlen hozzá.)
*
A kezdetektől (a Oui-Oui házi jellegű, gyermekien bájos és egyszerű képsorokra és animációkra épülő klipjei) az első nagy költségvetésű, MTV-minőségű klipig (Lenny Kravitz Believe című „létfilozófiai-kozmológiai balladájára” súlytalanság állapotában lebegő, a 2001.–Űrodüsszeiát idéző képsorok) tartott az az időszak, amit Gondry tanulóéveiként jellemezhetünk: a technikai felkészültség tökéletesítésének, az ötletet a megvalósításig sikeresen végigvivő rendezői feladatkörbe rázódás évei. Ettől kezdve (circa 1993-tól) egy érett, (a szónak idevágó értelmében) felnőtt, és kevés kivételtől eltekintve remekművet alkotó rendező munkásságát követhette figyelemmel az, aki a zenetévékből rázúduló töméntelen vizuális szemét közül képes előkapirgálni a kincseket.
És itt jön a neheze, hiszen több tucat kisfilmet kellene valamifajta kritikai rendszerbe foglalva elemezni és értékelni, ami fizikailag is képtelenség (megtöltené az egész újságot), és a szerző elfogultsága okán még inkább. Ezért inkább a figyelmébe ajánlanék néhány Gondry-művet az olvasónak, aszerint, hogy milyen klipfajták vannak. Aztán tessék utánuk járni.
A „látványos-vizuális trükkös” klipek kedvelői értékelni fogják a vágás nélkül felvett klipeket (a Massive Attack borongós hangulatú Protectionjére a kamera lassan végigpásztáz egy emeletes házon és annak lakóin, úgy, hogy az egész díszletet vízszintesen elnyújtva a földön építették fel; a kicsattanóan vidám hangulatú Lucas Lucas With A Lid Offján számozott beállítások között rohangálnak – felvétel alatti is – a szereplők), a zoom-morphingos, azaz hirtelen ráközelítés után gyors vágással egyik jelenetből a másikba vivő klipeket (IAM: Je danse la mia, Rolling Stones: Like A Rolling Stone, Björk: Jóga), a zenét vizualizált kottaként koreográfiával vagy vágással megjelenítő klipeket (előbbire a Daft Punk Around The Worldje a példa, amelyben kis táncos-csoportok személyesítik meg az egyes hangsávokat, és mozognak a zenével összhangban, utóbbira pedig a Chemical Brothers Star Guitarja, amelyben egy vonatablakból látjuk elsuhanni ugyanazt a tájat, úgy, hogy a látkép egyes részletei szinkronban tűnnek fel a hozzájuk rendelt hangokkal, valamint a The White Stripes Hardest Button To Button című felvétele, amelyben a zene ritmusára megsokszorozódó dobfelszerelések és gitárerősítők jelölik ki a zenészek útját egy parkon keresztül). De élvezni fogják a ki- és rávetítéseket alkalmazó klipeket (ez az egyik kedvenc effektje, de mint a dramaturgia része a The White Stripes Dead Leaves and the Dirty Groundjában kap főszerepet), vagy a csupán szemfelnyitó látvánnyal operáló klipeket is (mint Björk költőien szép Hyperballadja).
A „sztoris-mondanivalós” klipek kedvelői választhatnak akciófilm (Björk: Army Of Me), akció-vígjáték (a Queen-klasszikus Another One Bites The Dust feldolgozása a rapper Wyclef Jeantól, benne egy fergeteges kémfilm-paródiás hajsza Freddie Mercury viaszszobra után), sci-fi (Terence Trent D’Arby soulénekes She Kissed Me című klipjében a fényképek nem csak megelevenednek, de össze is játszanak egymással), horror (a Foo Fighters punkrock-zenekar Everlongjában az énekesnek álmában kell megmentenie a feleségének öltöztetett dobost, akit a többi tag meg akar ölni), dráma (Sinead O’Connor báb-mása a gyermekkori megaláztatásait ecsetelő Fire On Babylonban a házat mozgató gépszörnye ellen küzd, a Rolling Stones vietnámi haditudósítást stilizáló klipjében pedig két otthonról a családi pokol elől elszökött fiútestvér a megelevenedő kréta-tankkal), vagy folytatásos történet között (Björk Human Behaviour–Isobel–Bachelorette trilógiája).
Az „ötletes” klipek kedvelői vevők lesznek a Cibo Matto Sugar Waterjére, amiben a két tag ugyanazt csinálja egy nap, csak az „ellenkező irányból” indulnak neki, Beck Deadweightjére, ami fordított valóságra épül (a főhős a tengerparton dolgozik, az irodában nyaral stb.), a Chemical Brothers Let Forever Be-jére, amiben a hetvenes évek olcsó látványtrükkjei (például a kaleidoszkóp), elevenednek meg, Kylie Minogue Come Into My Worldjére, amelyben a zsebibaba-énekesnő megnégyszereződik, a fonálból font Steriögram klipre (Walkie Talkie Man) és Gondry valószínűleg legnagyobb telitalálatára, amivel beírta magát a kliptörténetbe: a The White Stripes Fell In Love With A Girl című kétperces csörtetésére azt találta ki, hogy az egész klipet, benne a zenekar két tagjával fekete-fehér-piros legókockákból építi fel és forgatja le (ehhez szüksége volt a DV-re vett nyersanyagot pixelekké alakító programra, amely vázra rá lehetett húzni a legó-ruhát).
*
Gondry klipjei kivétel nélkül az emberről szólnak, bennük-velük az emberi természetet vizsgálja. Klip-ötleteinek kétharmada (gyermekkori) álmaiból születik. A megvalósítást ugyanakkor egy precíz, perfekcionista és minden egyes mozzanatot tökéletesen megtervező, a geometriai szervezőelvet istenítő gép végzi.
Kicsoda Michel Gondry? Hogy jutnak mindezek az eszébe? Hogyan csinálja? Ezek azok a kérdések, amelyek kiderítése megérne egy menetet Gondry fejében. Charlie Kaufman, megvan a következő filmtéma!
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1045 átlag: 5.41 |
 |
|
