KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/július
POSTA
• Balogh Béla: Éreklődéssel olvasom... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Közhelyeket válaszolhatunk... Szerkesztői válasz
• Bánk Melinda: Júniusi számuk... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Úgy érezzük... Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
VITA
• Dobai Péter: Elnémul a szó, megszólal a kép Vita a forgatókönyvről
• Kertész Ákos: Mohamed koporsója Vita a forgatókönyvről
• Szalai Györgyi: A harmadik oldal Vita a forgatókönyvről
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Reményre ítélve Cannes (1)

• Koltai Tamás: Fenn az ernyő Vőlegény
• Kövesdi Rózsa: Elvek és tervek Beszélgetés Jeles Andrással
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Gyurmahorror fáradt dokumentummal Oberhausen

• Györffy Miklós: Peter Weiss és a film
• N. N.: Peter Weiss filmjei
• Buda Béla: Jegyzet Huston filmjéhez
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Szicíliai védelem
• Kovács András Bálint: Ez Amerika
• Ardai Zoltán: Az ifjúkor forró évei
• Hollós László: A kapitány kalandjai
• Kövesdi Rózsa: Meztelenek és bolondok
• Harmat György: Vízimese
• Lajta Gábor: Szóljon a rock
• Sebők László: Éjszaka történt
• Lajta Gábor: Katonadolog
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: Óriások és törpék Miskolc
• N. N.: A 22. miskolci tévéfesztivál díjnyertesei
• Csepeli György: Katarzis papucsban A tévéjátékok társadalomelvű esztétikájához
• Mihályfi Imre: Mentsük meg a tévédrámát!
• Koltai Ágnes: A hitehagyott tollnok Szegény Avroszimov
• Koltai Tamás: Hol kezdődött Viktor Brizgalov erkölcsi romlása? A tanszék
• László Balázs: A televíziózás őshazájában Az angol televízióról
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Olasz kismonográfia Kovács Andrásról
• Varga András: Veress József: Kovács András

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Japán rebellisek

Japán radikális rendezői

Harcosok klubja

Csiger Ádám

A japán film „törvényenkívüli” rendezőinek kora nem áldozott le a két nemrég elhunyt pionír, Wakamatsu és Ôshima fénykorával, az új nemzedék legjobbjai követték példájukat.

A homok nem különösen alkalmas élő szervezetek megtelepedésére. De feltétlen szükséges-e a szilárdság az élethez? Vajon a förtelmes marakodás, versengés (a napról napra egymást törő-maró emberek silány élete) nem abból a törekvésből fakad-e, hogy a szilárdság fokozódjék? Ha félretesszük a szilárdságot, és megadjuk magunkat a homoknak, akkor megszűnik a birkózás, vetélkedés is.

Abe Kôbô: A homok asszonya

 

Ôshima és Wakamatsu a filmtörténeti modernizmus részét képező japán újhullám programadói, de nem magányos lázadók, elődeik és utódaik egyaránt voltak és vannak. Olyan szerepet töltenek be a japán filmtörténetben, mint a (társadalomkritikája, szürrealizmusa okán anarchisták bibliájának túlzás nélkül nevezhető) Harcosok klubja agitátora, Tyler Durden. Beszélhetünk viszont „Káosz brigádról” is, azaz új generációt képviselő, egységes irányzatot nem alkotó, szélsőséges stílusú szerzői filmesekről (főként Ishii, Tsukamoto, Miike, Sono), akiket tartalmilag-formailag újhullámos, botrányokat kavart kult-klasszikusaik kötnek össze, melyek talán nem léteznének Wakamatsu és Ôshima nélkül.

A hozzájuk szinte kézikönyvként használható Harcosok klubja aktakukac hősei összeroppannak a modern betondzsungel súlya alatt, a boldogságot keresve a szadomazochisztikus erőszakot, önpusztítást a pszichoterápia, az önmegismerés formájaként használják. Elegük lett a pótkielégülések jelentette életből, az id-et aktivizálják a szuperegó ellenében. Kivonulnak a társadalomból, titkos földalatti társaságot szerveznek. Tyler mozigépészként pornográf képeket vág be a kedves családi filmekbe, hogy megforgassa a kedélyesen rágcsáló-szürcsölő nagyközönség gyomrát, hogy öntudatra sokkoljon, egy képkockányi ronda valósággal kizökkentse őket ópium-világukból, felébressze őket a Mátrixból. Végül terrorsejtté fejlődött harci klubjuk (Káosz brigád) élén megkísérlik visszabombázni civilizációjukat az őskorba, az emberi faj, de még inkább a bolygó védelme érdekében. Mélypont nélkül nincs üdvözülés, szükségletet teremtenek, aminek megszűnése majd ideiglenes, de valódi, zsigeri boldogságot hozhat nekik.

Ishii, Tsukamoto, Miike és Sono is a filmököl (Tsukamotónál: testkalapács) mellett teszik le a voksukat a filmszem helyett, munkáik propagandaként viszont nem működnek, negatív energiák munkálnak bennük, pesszimizmus jellemzi őket. Ok nélkül lázadók, nem győzni jöttek, hanem pusztítani. Felszámolnák magát a filmművészetet is, mint technokrata ágazatot. Filmes terrorakcióik halálközeli élményt nyújtanak a nagyközönségnek, amelyek – ahogy Tyler fogalmazna – domesztikált, jóléti, elidegenedett világunkban inkább életközeliek.

 

 

Erósz és Thanatosz

 

Japán a II. világháború után gyorsan modernizálódott, ezzel filmművészete is felszabadult, megtelt (gyakran tabusértő) erőszakkal és szexszel. Egyre enyhült az (addig is csak az explicit ábrázolásra vonatkozó) (ön)cenzúra, a japánok igyekeztek mindent bepótolni, ami a századok alatt kimaradt. Ôshima és Wakamatsu tették a legnagyobb lépést az obszcenitással, pornográfiával vádolt Érzékek birodalmával (1976), mely azóta számos botrányfilmben visszaköszön. Az igaz történeten alapuló film materialista románc. Nő és férfi kétszemélyes világukba zárkóznak, így találják meg a boldogságot, a film elődjének is tekinthető A homok asszonya párosához hasonlóan. Feltétel nélkül, mindenestől imádják egymás testét, egyszerre erőszakosan hedonista és végletesen önzetlen kapcsolatban egyesülve. A nő szex közben megfojtja a férfit (annak kérésére), majd kasztrálja. A szado-mazochisztikus szex halállal végződik, Ôshima Erósz és Thanatosz kapcsolatára kérdez rá. Eszünkbe juthatnak Sabina Spielrein (róla szól a – kifejező magyar címet kapott – Veszélyes vágy) elméletei, aki a szexualitással kapcsolatos prüdériára, félelemre kereste a magyarázatot. Szerinte az egyénnek biológiailag-pszichológiailag nem az utódnemzés, hanem a túlélés a közvetlen érdeke, ez kerül összeütközésbe a veszélyes nemi vággyal („túlélés vs. szex”). Aminek kezdete van, annak vége is lesz, pusztítás nélkül nincs teremtés. A testi szerelem tehát önpusztító, de rövid távon (a materialista ebben gondolkodik) önépítő: Ôshimánál a nő és a férfi önként választják a pusztulást, hisz már mindent átéltek, csak fájdalom lenne osztályrészük a továbbiakban. (Kínálja magát az összehasonlítás a japán újhullám magányos jobboldali alakja, Mishima Hazafiasság című filmjével, mely nő és férfi öngyilkosságával ér véget, ami átlényegülésként itt is a lehető legnagyobb kéjként jelenik meg, de spirituális-erkölcsi dimenzióban.)

A tabusértő téma nem hozott újat a filmtörténetbe (elég az európai művészfilmre, vagy a Harcosok klubját is ihlető, anarchista Harold és Maude-ra gondolni), az ábrázolásmód viszont igen. Nem is a sokat cenzúrázott szex a lényeg, hanem az erőszak-ábrázolás. Megkockáztatom: Ôshima találta fel azt a napjainkra elterjedt geget, amikor egy karakter váratlan érzelmi megrázkódtatás hatására visszafordíthatatlan erőszakban tör ki, ám a következő snitt tanúság a szerint csak fantáziált. A néző ilyenkor tripla sokkhatást él át, Ôshima tehát a „sokk-értéket” fokozza a végletekig, ebben számos követőre talált. Az újhullámos rendezők társadalmi változásokat reméltek filmjeiktől, szex és erőszak normasértő ábrázolásával Japán morális felsőbbrendűség-illúzióját akarták lerombolni, a valóságot mutatva helyette. A legnagyobb feltűnést, botrányt később sem az egyszerű, öncélú műfajiságú mozik (pornó, akciófilm) keltették, hanem a modernista darabok, melyek intellektuálisan sértettek tabut. Az újgenerációs utódok részéről a társadalomkritika már puszta önkifejezés, az erőszak és szex pedig (sokk)terápia. A botrányfilmek java kisköltségvetésű, független magánakció volt. Rendezőik csak sokkolással tudtak közönséget toborozni, de ez illik a képbe, hisz nekik nem volt vesztenivalójuk.

 

 

Haragban a világgal

 

Az új nemzedék zászlóvivője Sogo (legújabb névváltása után: Gakuryu, azaz hegyi sárkány) Ishii volt, neve Tom Mes szerint a kortárs japán film szinonimája. A punk ellenkultúra kellős közepébe született, maga is zenész. Filmjeivel az Érzékek birodalma mellett Ôshima problémás fiatalok, kitaszítottak életét, generációs konfliktusokat megjelenítő munkáit idézi (amilyen a Kegyetlen történet az ifjúságról, az újhullám nyitófilmje). A Panic High School (1978) hőse egy iskolai nyomás alatt összeroppanó, öngyilkosságot elkövető fiatal. Tanárai rosszmájú reakciói felháborítják társait, az indulatok elszabadulnak, diáklázadás tör ki. A Crazy Thunder Road (1980) hősei (valódi) motoros bandák tagjai, fiatalkorú törvényenkívüliek, aki nem akarnak és nem is tudnak integrálódni a társadalomba. E film a szintén harcias stílusú, fájdalmas erőszak-gegekre építő (a Tűzvirágokkal Mishimát idéző) Kitano egyik kedvence, a Battle Royale alkalmával fel is idézte a fasisztoid kiképzőtiszt karakterét. Kisebb botrányt okozott, a cenzorok szerint vonzóan ábrázolja az erőszakot. Ishii legnagyobb hatású filmje a Burst City (1982), melyhez Japán punkzenészei egyesültek (The Roosters, Anarchy, vagy a japán Sex Pistols, a The Stalin). A film a korabeli punk szcénát és életérzést mutatja be (minket a Kutya éji dalára emlékeztethet), ugyanakkor programfilm is, hű az ellenkultúra célkitűzéseihez. Ishii filmszemről filmökölre vált, amikor punkok és munkások csapnak össze a Robotzsaru-kommandóval egy atomerőmű építése elleni demonstráción. A Crazy Thunder Road Mad Max-féle, poszt-apokaliptikus sivár vidéke helyett immár stilizált, új-feudális cyberpunk-univerzumot kapunk, mely a technokrata Japán disztópiájaként jelenik meg (és visszaköszön majd a vad motorosokat, dühös fiatalokat felvonultató Akirában). Ami kézjegyét illeti, Ishii a zene felől igyekszik bontani a filmművészetet: a Burst City igazából egy kétórás zenés klip, a punkzenéhez illően tébolyult, ösztönös, eksztatikus kameramunkával és vágással. Ishii legjobb filmje az Őrült család (1984), mely a társadalom örökítő alapegységét, a családot veszi ostrom alá. A film a korabeli Japán és a kapitalizmus éleslátó szatírája. Az apa leghőbb vágya a családi prosperitás, betegesen fél a kudarctól és a hanyatlástól. Ugyanabban a „fészekrakó” civilizációs betegségben, „boltkórban” szenved, mint a Harcosok klubja hőse („Amit birtokolsz, az végül birtokba vesz” – vallja Tyler). Fia megháborodik az iskolai stressztől, a társadalmi élethalálharctól, embergyűlölő remetévé válik. Lányát súlyosan elkényeztette, felesége belefásul a háziasszonyi életbe, a háborús veterán nagyapa pedig poszttraumás stresszben szenved. Az apa is összeomlik, kudarca után kész megölni magát és családját, de végül rájön a megoldásra: örvendezve pusztítja el vadiúj (az államot jelképező) kertvárosi házát, az eredmény pedig egy nomád, szegény, de boldog család. Ishii készített egy Érzékek birodalma-parafrázist is, a 15 perces A shiatsu mestere (1989) azt mutatja be, milyen folyamatokat indít el a testben egy masszázs. Az újhullámos hippifilmeket idéző Augusztus a vízben (1995) már optimista darab, Ishii az apokalipszis utáni újrakezdésről fantáziál. A 80.000 voltos elektromos sárkány (2001) ismét punk film: a két főhős életveszélyes áramütés hatására visszautazik az evolúcióban, egészen hüllő őseinkig, árammal táplálkozó gitárhős félistenekként csapnak össze (a Crank: Felpörögve alkotói sokat köszönhetnek Ishiinek).

 

 

Változó állapotok

 

Az Őrült családdal Ishii átadta a stafétabotot Shinya Tsukamotónak, aki a képzőművészet és az avantgárd színház felől érkezett. Első magánakciója, az ultralacsony büdzséjű, fekete-fehér, 67 perces, háromszereplős TetsuoA vasember (1989) underground kult-klasszikussá vált, új Radírfejként ünnepelték, de Tsukamoto a japán szürrealizmusból is merített, nagy rajongója Teruo Ishii Horrors of Malformed Men című szörny-showjának. A Harcosok klubjára is sokban hasonlító film főhőse egy aktakukac, aki egy életközeli élmény (elgázolják) hatására fémhulladék-szörnyeteggé rákosodik, miközben találkozik egy Marla Singer-szerű mániákus nőszeméllyel, majd titokzatos rosszakarójával, a fémfetisisztával (a perverz antagonista szerepében Tsukamoto). Az Érzékek birodalmát idéző, halállal végződő bizarr szex, erotikus erőszak (nő és férfi egyaránt fémfalloszt sarjasztanak) után a Tyler-szerű fémfetisiszta „csodálatos új világot” vizionál a főhősnek (mentorként vezeti be a Mátrixba, ahogy Morpheus Neót), végül fizikailag eggyé válnak. „A szerelmünk elpusztíthatja ezt a kurva világot..., kapjuk el őket!” Tsukamoto az iparosodás, a nagyváros ellen lázad, a betondzsungelt cserélné vissza az igazira, az elgépiesedett világnak pusztulnia kell. A folytatás, a cyberpunk felé elvitt Tetsuo 2.Testkalapács (1992) alkalmával szülővárosát, Tokiót rombolja porig („Micsoda békesség!” – halljuk a túlélőktől), ezzel visszájára fordítva a Godzilla-féle szönyfilmeket, melyekben a főváros pusztulása a létező legnagyobb horror. A (boldogság)keresés, kutatás fináléja az origóhoz való visszatérés, de immár a hely ismeretével, ahogy T. S. Eliot elképzelte. Későbbi filmjeinek – amilyen a Dühöngő bikához hasonló, harcias sportfilm, a Tokiói ököl (1995), vagy az ő Taxisofőrje, a Bullett Ballett (1998) – hősei szintén átlagemberek, akikből nyomás hatására tör elő az állat, visszautaznak az evolúcióban, visszaszerezve maszkulinitásukat és elfelejtve a civilizáció tanította téveszméket, hazugságokat. A Tetsuo még szürreálisabb, még erotikusabb verziójaként is jellemezhető Júniusi kígyó (2002) az Érzékek birodalma továbbgondolása: itt nem csak a szex, a szexhiány is halálos hosszú távon, a vágyaikat elfojtó karakterek lassan haldokolnak. A tisztaságmániás, folyton takarító férje mellett szürke életet élő hősnőt egy perverz fetisiszta (ismét Tsukamoto) kezdi terrorizálni. A nő mellrákot kap, amit a fetisiszta a férjen torol meg: szerinte azért kap annyi apáca ilyen betegséget, mert nem jutnak szexhez. Tsukamoto a perverzek forradalmát robbantja ki, egyetért Freuddal, aki szerint a szex minden formája természetes, a hiánya viszont nem.

 

 

Pusztításszimfóniák

 

Az underground kulthősnek megmaradt Ishiivel és Tsukamotóval ellentétben a tőlük sokat tanult Takashi Miike sztárrá vált, például meghívták A horror mesterei antológia csapatába. Epizódja túl sokkoló lett, nem került adásba, a rendezőt hiába is kerestük a második évad csapatában. A vadmotoros-múlttal is büszkélkedő Miike a FudohAz új generáció (1997) című bizarr és ultraerőszakos, kishíján betiltott yakuzafilmjével futott be. „Nincs még egy olyan lény, mint az ember. A farkas sem eszi meg a másikat, de az emberek elevenen tépik szét egymást” – nyitja filmjét. Az ifjú Fudoh gyerekként végignézi, ahogy yakuzavezér apja megöli lázadó idősebb fiát. Elhatározza, hogy „nem mehet veszendőbe több friss vér”, „a vért időnként frissíteni kell, különben a test megmerevedik”, „vége azoknak az időknek, amikor fiatalok áldozták magukat apáikért”. Nehéz erről nem a háborúra asszociálni, vagy akár Fukasaku nagy botrányt kavart, ellentmondásos erőszakfilmjére, a Battle Royale-ra. Freud és Spielrein is eszünkbe juthat, ahogy Fudoh Oidipuszként végez nemzőjével. A forma szürrealista: Miike a realitást teszi erőszakosabbá, képünkbe nyomva a szekrényben rejtegetett csontvázakat. Láthatunk abszurd altesti poénokat, groteszk szexet (pl. egy hermafroditával), gyönyörűen stilizált erőszakot, melyről a Mátrix juthat eszünkbe, amelyet – kevéssé ismert tény – főként a japán mozi ihletett. (A Wachowski-tesók nem titkolják japánmániájukat, és zenét is nagyszerűen választottak filmjükhöz, gondoljunk az anarchista Rage Against The Machine Wake Up című slágerére, vagy a Tetsuo-rajongó Trent Reznor stílusát idéző Marilyn Manson fémes Rock is Dead-jére). „Az ember a bolygó rákosodása” – halljuk a Mátrixban, akár ha Miike mondta volna. Miike az élet körforgásáról mesél (még kevésbé ismert tény, hogy az Oroszlánkirály is japán eredetű), a régit az újnak kell követnie, csak a változás örök. Következő botrányfilmje, a Meghallgatás (1999) számos nézőt űzött ki a mozikból. A film az Érzékek birodalma horror-verziója, nő és férfi románca itt is halállal végződik, a nő visszafordíthatatlan károsodást okoz, magával viszi a férfi egy darabját. A rendező maximalizálja a sokk-hatást, másfél óra romantikus drámával elaltatja a nézőt, majd kegyetlen horrorpornóra vált. Ezt is felül tudta múlni: az ultraalacsony büdzséjű, videóra forgatott Q látogatót (2001) a Teoréma ihlette, de sokkoló tartalmaiban, tabusértéseiben inkább a SaloSzodoma 120 napjához hasonlítható. Miike továbbgondolja a Teorémát, a minimalizmust szürrealizmusra cseréli. Filmje egy őrült családról szól: apa és nimfomániás lánya viszonyt folytatnak, a családfő videóra veszi, ahogy fiát kortársai rendszeresen megverik, a gyerek szintén a gyengébbel kezd ki, anyját terrorizálja. A Fudoh az erőszak örökletessége mellett érvel, itt visszájára fordul a dolog, de az erőszak itt is családban marad. A látogató barbár messiásként érkezik a családba: tejet fakaszt az anya melléből, Miike ehhez hasonló jeleneteivel neves rajongót szerzett a szürrealista kultrendező Alejandro Jodorowsky személyében. „Pusztítani jöttél?” – kérdi a fiú a látogatót. Bólintás. „Köszönöm” – érkezik erre a válasz. A katartikus fináléban a boldogtalan család paradicsomi ősközösséggé feljődik vissza, ahol nincs hierarchia, de ha van, az is matriarchális, azaz civilizáció előtti. Utolsó botrányfilmje az Ichi the Killer (2001), egyik szerepben a színészetet imádó Tsukamotóval. Ha a filmről kérdezik, Miike annyit mond, hogy hű akart maradni a mozi alapjául szolgáló brutális, kaotikus mangához, ez tehát az ő társművészete. A hihetetlenül termékeny rendező azóta egymagában lejátszotta a (film)kulturális evolúciót: kezdeti klasszicista darabjai után kipróbálta a modernizmust (Q látogató, az önéletrajzi Fiatal huligánok), majd posztmodernnel folytatta (Sukiyaki Western Django, mellékszerepben Tarantinóval), legutóbb pedig neo-klasszicista közönségfilmekkel (a szuperhősös Zebraman), klasszikusok modernizált (azaz szószosabb) remake-jeivel jelentkezett (A tizenhárom orgyilkos, Harakiri).

Trendet ugyan nem teremt, de a kortárs japán film legizgalmasabb direktora immár Sion Sono. Avantgárd költőként kezdte, utcafalakra írt verseket és mindezt filmezte (ez a Banksy-féle street art, mint a punk utáni legjelentősebb ellenkultúra), a nemzetközi színtérre pedig az Öngyilkosok klubjával (2001) robbant be. A film nyitójelenete sokkolóbb nem lehetne: 54 iskoláslány kézen fogva ugrik vonat elé. Igaz történeteken alapuló filmjeinek állandó témája a kortárs fiatalok élete (különcöké különösen), családi problémák, öngyilkosság és boldogságkeresés, stílusa maga az anarchia, az extrémizmus. Keveri a hangnemet, improvizál. Kiszámíthatatlan: az Öngyilkosok klubja folytatása (Noriko asztala, 2005) például ambiciózus családi dráma, műfaji attrakciók nélkül. Míg Ishii és Tsukamoto moziforgalmazásra alkalmatlanul rövid filmeket készítettek, Sono a Love Exposure (2008) alkalmával négy órás (eredetileg: hat) játékidővel sokkol. E buñueli filmjének romlatlan tini hőse kreatív perverzitással próbál megfelelni őt mániákusan gyóntató (katolikus) pap apjának, a perverziót tehát maga a bűnbeeséstől való félelem, a társadalom szüli. A perverz fiú egymaga porig rombol egy álvallás-szektát, Sono szerint agymosás, konformizmus, rabszolgaság ellen csak tiszta őrülettel és szent önzéssel, azaz nyers életerővel védekezhetünk. Ő már izmus-ellenes, konzervatívabb, individualista anarchiát szorgalmaz, démonizálja a titkos társaságokat (Öngyilkosok klubja) és a családot fenyegető antagonistát (Hideghal, 2010). A világ romjain az újrakezdés lehetőségei érdeklik, a Himizu (2011) például a fukusimai atomkatasztrófa sújtotta területeken játszódik. Bőven van még mondanivalója: évek óta rebesgetik, hogy első angol nyelvű filmje a Lords of Chaos című dokumentumregény feldolgozása lesz, mely a minden szempontból radikális, templomégetésekről, gyilkosságokról és öngyilkosságokról elhíresült norvég black metal színtér zenitjét mutatja be.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2013/04 8-11. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11398