KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/július
POSTA
• Balogh Béla: Éreklődéssel olvasom... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Közhelyeket válaszolhatunk... Szerkesztői válasz
• Bánk Melinda: Júniusi számuk... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Úgy érezzük... Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
VITA
• Dobai Péter: Elnémul a szó, megszólal a kép Vita a forgatókönyvről
• Kertész Ákos: Mohamed koporsója Vita a forgatókönyvről
• Szalai Györgyi: A harmadik oldal Vita a forgatókönyvről
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Reményre ítélve Cannes (1)

• Koltai Tamás: Fenn az ernyő Vőlegény
• Kövesdi Rózsa: Elvek és tervek Beszélgetés Jeles Andrással
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Gyurmahorror fáradt dokumentummal Oberhausen

• Györffy Miklós: Peter Weiss és a film
• N. N.: Peter Weiss filmjei
• Buda Béla: Jegyzet Huston filmjéhez
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Szicíliai védelem
• Kovács András Bálint: Ez Amerika
• Ardai Zoltán: Az ifjúkor forró évei
• Hollós László: A kapitány kalandjai
• Kövesdi Rózsa: Meztelenek és bolondok
• Harmat György: Vízimese
• Lajta Gábor: Szóljon a rock
• Sebők László: Éjszaka történt
• Lajta Gábor: Katonadolog
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: Óriások és törpék Miskolc
• N. N.: A 22. miskolci tévéfesztivál díjnyertesei
• Csepeli György: Katarzis papucsban A tévéjátékok társadalomelvű esztétikájához
• Mihályfi Imre: Mentsük meg a tévédrámát!
• Koltai Ágnes: A hitehagyott tollnok Szegény Avroszimov
• Koltai Tamás: Hol kezdődött Viktor Brizgalov erkölcsi romlása? A tanszék
• László Balázs: A televíziózás őshazájában Az angol televízióról
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Olasz kismonográfia Kovács Andrásról
• Varga András: Veress József: Kovács András

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Krónika

Charles Bronson (1920-2003)

Báron György

 

Olyan volt az arca a nagyközeliken, mint a sziklás, vad táj, amelyben állt. Kőkemény, rendíthetetlen, rajta mély gyűrődések: az idő nyomai. Bár a filmesek először kisportolt termetéért szerződtették, igazából ez a cserzett, napégette arc tette naggyá. Muszklimiska sok domborít a vásznon – neki a tekintetéből, az összeszorított szájából, az acélos külsőnek ellentmondó kisfiús félmosolyából sugárzott az erő: hogy vele nem lehet szórakozni. „Indián vér csörgedezik az ereiben” – mondogatták róla a jólértesültek. Honnan is tudhatták volna, hogy a valóság ennél sokkal romantikusabb. Hogy tizenötgyerekes litván szénbányászcsaládba született, tizenhat évesen már maga is bányában dolgozott, a háborúban a Csendes-óceánon harcolt, leszerelése után kazánfűtő lett, rakodómunkás, kőműves, kikiáltó, hivatásos bokszoló és még sok minden más. Először B-filmekben tűnt fel, felejthető epizódszerepekben. Az ifjú Charles Bunchinskyt Tóth Endre, azaz André de Toth keresztelte el Bronsonnak, a Bronson Canyonról, ahol éppen forgattak. Illett rá a név. A B-film rendezőket, akikkel fiatalon dolgozott – Fullert, Cormant, de Toth-ot – az ínyenc európai filmesek fedezték fel, s ők fedezték fel Charles Bronsont is. Nagy amerikai kasszasikerekben – A hét mesterlövész, A halál ötven órája, A piszkos tizenkettő – volt csapatjátékos, Cassavetes-szel, Yul Brynnerrel,Steve McQueennel, Donald Sutherlanddel, Steve Martinnal, ám magányos hőssé európai rendező alkotása, a Volt egyszer egy vadnyugat tette. Leone először korábbi westernjei főszereplőjének, Clint Eastwoodnak ajánlotta fel Harmonika szerepét, s csak miután Eastwood visszautasította, szerződtette Charles Bronsont. Megszületett a legenda: a Volt egyszer egy vadnyugaté – és vele Bronson, a szófukar, magányos hős legendája. Ő lett az amerikaiak szemében az igazáért megküzdő férfi idolja, része az amerikai mítoszkincsnek. Egy felmérés szerint 1972-ben a világ legnépszerűbb filmszínésze volt. Ettől kezdve Hollywood nem engedte ki a skatulyából. Sorra jöttek a Bosszúvágy-filmek. Azokban is erős, kemény férfit játszott, ám elvesztette azt a kisfiús báját, amely mindvégig ott bujkált az acélizmok, a rezzenéstelen fizimiska mögött.

Nála szebben kevesebben búcsúztak el a filmvásznon. Arra a jelenetre gondolok, amikor a Volt egyszer egy vadnyugat végén Claudia Cardinale megfőzi a kávét, megteríti reménykedve az asztalt, hátha a férfi mégis marad. Harmonika felveszi homokszínű kabátját és az ajtóhoz lép (nagyközeli). „Visszajössz valamikor?” kérdezi kétségbeesetten Cardinale (nagyközeli). Bronson végtelennek tetsző csönd után (szuperközeli, hosszan kitartva), összeszorított szájjal és szemmel azt mondja: „valamikor…”, majd kilép az ajtón, magára hagyva a nőt, az épülő várost és a világot, amelyet megmentett.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/11 03. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2005