KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/július
POSTA
• Balogh Béla: Éreklődéssel olvasom... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Közhelyeket válaszolhatunk... Szerkesztői válasz
• Bánk Melinda: Júniusi számuk... Olvasói levél
• A szerkesztőség : Úgy érezzük... Szerkesztői válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Hibaigazítás
VITA
• Dobai Péter: Elnémul a szó, megszólal a kép Vita a forgatókönyvről
• Kertész Ákos: Mohamed koporsója Vita a forgatókönyvről
• Szalai Györgyi: A harmadik oldal Vita a forgatókönyvről
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Reményre ítélve Cannes (1)

• Koltai Tamás: Fenn az ernyő Vőlegény
• Kövesdi Rózsa: Elvek és tervek Beszélgetés Jeles Andrással
FESZTIVÁL
• Koltai Ágnes: Gyurmahorror fáradt dokumentummal Oberhausen

• Györffy Miklós: Peter Weiss és a film
• N. N.: Peter Weiss filmjei
• Buda Béla: Jegyzet Huston filmjéhez
LÁTTUK MÉG
• Peredi Ágnes: Szicíliai védelem
• Kovács András Bálint: Ez Amerika
• Ardai Zoltán: Az ifjúkor forró évei
• Hollós László: A kapitány kalandjai
• Kövesdi Rózsa: Meztelenek és bolondok
• Harmat György: Vízimese
• Lajta Gábor: Szóljon a rock
• Sebők László: Éjszaka történt
• Lajta Gábor: Katonadolog
TELEVÍZÓ
• Bikácsy Gergely: Óriások és törpék Miskolc
• N. N.: A 22. miskolci tévéfesztivál díjnyertesei
• Csepeli György: Katarzis papucsban A tévéjátékok társadalomelvű esztétikájához
• Mihályfi Imre: Mentsük meg a tévédrámát!
• Koltai Ágnes: A hitehagyott tollnok Szegény Avroszimov
• Koltai Tamás: Hol kezdődött Viktor Brizgalov erkölcsi romlása? A tanszék
• László Balázs: A televíziózás őshazájában Az angol televízióról
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Olasz kismonográfia Kovács Andrásról
• Varga András: Veress József: Kovács András

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

A köd

Kárpáti György

 

A hetvenes-nyolcvanas évek egyik legeredetibb és legfőbb horrorgyárosa, John Carpenter (Halloween, Menekülés New Yorkból, A dolog) 25 éve misztikus bosszútörténetet eszelt ki, melyben egy leprás kolónia nagy összegért vásárolt magának letelepedési lehetőséget, ám a település elöljárói utóbb a pénz ellopása és a szerencsétlenek megölése mellett döntöttek. Az így nyert vagyonból később felvirágoztatták a kisvárost, ám a holtak nem felejtettek, s pontosan 100 év elteltével az éjszaka ködében tértek vissza a túlvilágról, hogy a leszármazottakon álljanak bosszút az őket ért igazságtalanságért.

Carpenter visszafogott minimalizmussal és a rendelkezésére álló szűk eszköztárral elsősorban a bosszúra s az atmoszférateremtésre koncentrált, így viszonylag lassan hömpölygő filmje nem véres darabolásokkal, hanem a ködbe vesző félelemmel borzolta a kedélyeket (itt köddel, a 13. rendőrőrsben a sötétséggel vakította meg a nézőt), s mindössze egy-két füstgépet, valamint hangeffekteket (csont reccsenése, nyak törése) használt a hatás kedvéért. A film legfontosabb karaktere a világítótoronyból rémülten tudósító rádiós hölgy, aki egyszerre volt elszigetelt és magányos, valamint az emberek egyetlen hírforrása – minő szimbolizmus: a fény az éjszakában.

A 2005-ös remake-ben ezzel szemben a legmodernebb számítógépes technikával bodorították a ködöt, s mindent elkövettek annak érdekében, hogy a film ne hasonlítson az eredetire. Az egyszerű alaptörténethez nyakatekert háttértörténeteket, s egy gügye szerelmi szálat költöttek, a szimbólumokat már-már a követhetetlenségig meg- és túlbonyolították, s miközben a rendező flashbackek egész sorával igyekszik magyarázni a múltat, ügyetlen dramaturgiai bakik sora fakasztja mosolyra a rettegni, nem pedig röhögni vágyó nézőt. De nincs is igazán mitől megijedni, hiszen a korhatár-besorolásra olyan kínosan ügyeltek, hogy lényegében még holttestet is csak letakarva láthatunk.

Ez a köd olyan lélektelenné vált, mint az effekt szellemei, s még legnagyobb erőfeszítései ellenére sem lett intellektuális horrorfilm, sokkal inkább horror light – mintha valaki úgy akarna megijeszteni, hogy előtte azt mondja: te figyelj, én most elbújok oda a szekrény mögé, te meg majd jól megijedsz.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2006/01 61. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8495