KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/október
KRÓNIKA
• N. N.: Országos Közművelődési Filmfórum Kecskeméten
POSTA
• Németh Zoltán: Hol vetítik a klasszikusokat? Olvasói levél
• A szerkesztőség : Hol vetítik a klasszikusokat? Válasz

• Pörös Géza: Teremtő ízlés Időszerű beszélgetések a filmklubmozgalomról
PRO ÉS KONTRA
• Báron György: Nehéz szerelem Egymásra nézve
• Spiró György: Kikacsintva Egymásra nézve

• Csala Károly: Egy műfaj jelzései Vörös föld
• Székely András: Jelenetek egy kényszerházasságból Suli-buli
• Bársony Éva: Forgatókönyv-vezénylés Beszélgetés Simó Sándorral
VITA
• Szabó B. István: Mit és hogyan? Vita a forgatókönyvről

• Zalán Vince: Aki többet követelt az élettől, mint vajaskenyeret Noteszlapok Rainer Werner Fassbinderről
• N. N.: Rainder Werner Fassbinder filmjei
FESZTIVÁL
• Zsugán István: Az ember és a történelem Pesaro
LÁTTUK MÉG
• Ardai Zoltán: Adj, amit adhatsz
• Jakubovits Anna: Szenvedünk a kamaszkortól
• Lajta Gábor: Montiel özvegye
• Deli Bálint Attila: Újra vissza
• Ardai Zoltán: Pucéran és szabadon
• Harmat György: Hová tűnt Agatha Christie?
• Hollós László: Helyre vagy befutóra
• Greskovits Béla: Az ítélet: halál
• Varga András: Kilenctől ötig
• Zsilka László: Bajtársak
TELEVÍZÓ
• Boros István: „BBC” Budapest Beszélgetés Benda Lászlóval, baló Györggyel és Chrudinák Alajosal
• Csepeli György: ... et circenses A televíziós szórakoztatásról
• Kőháti Zsolt: Bevallani a múltat Tanúkihallgatás
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: Filmes könyvek közt Rómában

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mediawave

Beszélgetés Alanis Obomsawinnal

Golfpálya-felkelés

Dárdai Zsuzsa

Mohikánnak lenni Kanadában sem utolsó. A sápadtarcúak golfpályát álmodnak az ősi indián földre.

 

1990 nyarán a kanehsatake mohikán indiánok, a québeci Okában szembeszálltak a helyi rendőri erőkkel és a kivezényelt hadsereggel, hogy megvédjék földjüket. Alanis Obomsawin – egyetlen filmesként – az ostrom teljes ideje alatt a barikádok mögött tartózkodott, és hiteles filmet készített a felkavaró eseményről. A Kanehsatake – 270 év ellenállás című film eddig huszonkilenc díjat nyert szerte a világon, a harmincadikat Magyarországon, a Mediawave dokumentumfilm kategóriájának fődíjasaként.

 

– Az Abenaki indián nemzetség tagja vagyok Kanadából, pontosabban Québecből. Egy kis faluban, Odanakban nőttem fel, egy rezervátumban. 29 éve készítek filmeket, rendező vagyok, producer és író, a kanadai Nemzeti Filmtestület tagja.

Indián, őslakó, bennszülött, amerindián… Melyik megnevezést fogadja el?

Kanadában mi magunkat az első nemzetségek népének hívjuk, de elfogadom az egész világon elterjedt – habár helytelen – indián gyűjtőnevet is.

– Ön egy rezervátumban nőtt fel. Mit jelent napjainkban ez a sötét múltat idéző fogalom?

A rezervátum ma az a hely, ahol az indiánok a kormány által hivatalosan elismert földön élnek. Ellentétben a több száz évvel ezelőtt történtekkel, amikor a fehér emberek erőszakos módon elrabolták földjeinket, és a kormány speciális törvény alapján rezervátumba kényszerítette őseinket, ma csak a „rezervátumi” terület maradt meg nekünk. Ez az indiánok földje.

A kanehsatake mohikán indiánok ellenállási megmozdulása azt jelzi, hogy napjainkban éppúgy harcolniuk kell jogos tulajdonukért, mint 270 évvel ezelőtt.

A filmben bemutatott események a nyolcvanas évek végén kezdődtek, amikor a québeci polgármester úgy döntött, kisajátítja a mohikánok földjének egy részét, és golfpályát épít ott fehér honfitársainak. Az őslakók megszokott viselkedésmódjától eltérően a mohikánok nem mondtak le szent földjükről, ahol halottaik nyugszanak, és ahol a megélhetéshez szükséges növényeket termesztik. A két évig tartó huzavona végkifejleteként a helyi önkormányzat 1990-ben megkezdte erőszakos földrablási akcióját, és a tartományi kormányzattól kapott engedély alapján kétezer rendőrt vezényelt a helyszínre. Könnygázbombával, majd puskatűzzel támadtak az ellenállókra, akik visszalőttek, egy rendőr meghalt, többen megsebesültek mindkét oldalon. Az egyik rendőr, érzékelve a kitörni készülő pánikot, bezárta a buszokat, és zsebrevágta a kulcsot. Így megakadályozta, hogy társai elmenekülhessenek. A mohikánok körbevették a buszokat, és a közútig tolva barikádot építettek belőlük.

Ön mikor érkezett a helyszínre?

Az első napon, amikor a lövöldözés történt. Június 11-től október 15-ig maradtam ott. Addigra már állt a barikád. Egyetlen asszisztenssel kezdtem a forgatást, két hét múlva megérkezett a teljes stáb, két csoport dolgozott, az egyik nappal, a másik éjjel, én meg éjjel-nappal. Három hónapon keresztül alig aludtam napi néhány percnél többet, azt is kint a szabadban a földön, a barikádok mögött. Nem akartam lemaradni az élő történelem egyetlen pillanatáról sem. Augusztus 15-én a kormány a katonaságot is bevetette. Újabb kétezer egyenruhás érkezett, a rendőrökkel együtt már négyezren voltak.

Velük szemben a mohikánok?

Harmincan.

Mit szólt a „hatalom” az Ön filmes aktivitásához?

A katonaság egy-két alkalommal felszólított a távozásra, de erről nem vettem tudomást, tovább dolgoztam. Amikor a barikád közvetlen közelében vettem fel az eseményeket, stábom egyetlen tagja sem maradt velem, ami érthető, hiszen rendkívül nagy volt a veszély, így mindent egyedül kellett csinálnom. Többször megbetegedtem, fül- és szemgyulladást kaptam, belázasodtam, rázott a hideg, szédültem, de végig talpon tudtam maradni.

A 78. napon aztán beavatkozott a hadsereg, és lefegyverezte az őslakókat. Mi történt azóta?

A felkelést követően a fehér emberek elhagyták lakóhelyüket, nem kívántak tovább ott élni. Mivel házaikat nem tudták értéküknek megfelelően eladni, az indiánok helyzetéért felelős szövetségi kormányhoz fordultak, hogy vásárolja meg azokat. A szövetségi kormány száz házat a hozzá tartozó földdel együtt megvett, és kiutalta a rászoruló mohikán családoknak. A helyi önkormányzat továbbra sem mondott le a golfpálya megépítéséről, de nem hiszem, hogy még egyszer megkockáztatná egy hasonlóan erőszakos akció kezdeményezését.

Hogyan értékelte a Kanadában élő többi törzs a mohikánok lázadását?

Általános bizalom ébredt irántuk, példájuk erőt adott. Hiszen valamennyien hasonló problémával küzdünk: a helyi önkormányzatok mindenütt az indiánok földjére pályáznak. Az évek során nagyon sok földet vettek el tőlünk, könnyűszerrel. Folytonosan hátrálnunk kellett az új fúrótornyok, repülőterek, autópályák elől, és közben végig kellett néznünk életterünk folyamatos pusztulását. A történtek után ez már nem lehetséges. Nem fogjuk engedni. És ez nagy változás.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/07 16-17. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1484