KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1982/december
• Almási Miklós: A szentek is csak emberek Guernica
• Koltai Ágnes: Kettős portré A látogatás
• Kozák Márton: A művészet nem magasugrás Beszélgetés Gazdag Gyulával
• Spiró György: Remekmű a léten túlról Agónia
• Hegedűs Zoltán: Drámai diagnosztika Jelenetek a bábuk életéből
• Molnár Gál Péter: Amerikai álmatlanság Esküvő
• Bajor Nagy Ernő: Nevük nem szerepel Riport statisztákról
FESZTIVÁL
• Bikácsy Gergely: A dolgok állása Velence
• Létay Vera: Eltűnt leopárdok nyomában Locarno

• Máté Judit: Akkor jó a film, ha... Római beszélgetés Agéval a forgatókönyvírásról
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: Kölcsön vagy ajándék
• Gáti Péter: A névtelen zenekar
• Simándi Júlia: Asta, angyalkám
• Greskovits Béla: A Kisdarázs
• Peredi Ágnes: A csendbiztos
• Hollós László: Lány tengeri kagylóval
• Deli Bálint Attila: Kenyér, arany, fegyver
• Farkas András: Isten veled, kicsikém!
• Varga András: Bűnös dal a Föld
• Gervai András: Az éjszakai utazók
TELEVÍZÓ
• Rózsa Gyula: Korniss Péter fotóesztétikája Fotográfia
• Rózsa Zoltán: Száznyolcvan folytatásban, csúcsidőben A brazil telenoveláról
• Kézdi-Kovács Zsolt: A francia tévé és a filmek
KÖNYV
• Csantavéri Júlia: A hatalom változatai Egy újabb olasz Jancsó-monográfiáról
• Csala Károly: Az animációs film története Giannalberto Bendazzi kísérlete

             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Paris

Donáth Mirjam

Paris – francia, 2007. Rendezte és írta: Cédric Klapisch. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Robert Burke, Loic Dury. Szereplők: Juliette Binoche (Élise), Romain Duris (Pierre), Fabrice Luchini (Roland), Albert Dupontel (Jean). Gyártó: Studio Canal / France 2 / TPS Star. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 130 perc.

 

Minden film az életről szól, ezzel nem mondtunk sokat. De a Lakótársat keresünk író-rendezője, Cédric Klapisch ezúttal tényleg a nagybetűst igyekezett mozivászonra vinni. A sok színes és szürke pillanatot, amely egy napot bearanyoz vagy épp megkeserít. A részletekben igyekezett megragadni az egészet: a filmet nyitó montázs összekuszált kockái lassan az egészbe illeszkednek. Ahogy a kamera közelebb enged, már nemcsak az Eiffel-torony fényeit látjuk a forgatagból, de a lakásbelső olvasólámpájának derengését is, nemcsak a kifutót, de a modell könnyeit is, nemcsak a robogó metrót, de azt is, aki futott utána.

Időben és lehetőségben Klapisch olyannyira szabad teret adott magának, hogy a sokszereplős filmben Robert Altman trükkjével 130 percen át gabalyodnak a szálak – igaz, kifejezetten szórakoztatóan. Ezért oroszlánrészben a kiváló komikus, Fabrice Luchini a felelős, akinek egyetlen bohóckodó táncáért érdemes megnézni a filmet. Térben is csak szimbolikusan szorította keretek közé magát a rendező, amikor Párizst választotta helyszínül – a világvárost, ahol a Szajna két partján az öreg Sacré Coeur és a modern Montparnasse néz farkasszemet egymással, ahol idős szeret fiatalt, és zöldséges szupermodellt. Klapisch akár New Yorkban is forgathatott volna: igaz, arról szakdolgozatának tárgya, Woody Allen készített egy sok szempontból hasonló darabot (Manhattan).

Szórakoztató dialógusokban Klapisch már bizonyított, amikor a diákéletet parodizálta a Lakótársat keresünk-ben. Kedvenc főszereplőjétől, Romain Duris-től most sem vált meg: ő játssza a szívbeteg fiatalembert, épp a kétséges kimenetelű műtét előtti napokban kapcsolódunk a történetbe. A halál küszöbén, kívülállóként, minden apróságra rácsodálkozva figyeli az erkélyről a bérháza környékén lakókat. Az ő tekintete-lelke Christophe Beaucarne kamerája, ahogyan a többi embert szemléli, és látja őket szeretni és csalódni, sírni és nevetni, születni és meghalni. Ha a rendező mindezt 100 percben ragadta volna meg, gördülékenyebb lenne a film – kevesebbet mutatna viszont a megmutathatatlanból, amit életnek hívunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9455