KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Televízó

Visszajelzés

Győzelem, ami felér egy vereséggel

Bársony Éva

 

Gelman rendíthetetlen optimista.

Nála ott van két igaz ember, akire biztosan épülhet a jövő. Az egyik, aki nemcsak tudja, hanem ki is mondja az igazságot. A másik, aki érvényre juttatja. Az előbbinek ismerete és bátorsága, az utóbbinak hatalma és belátása van hozzá, ők ketten már elegendők ahhoz, hogy megakasszák egy hibás folyamat önmagát újratermelő automatizmusát, így indul be a Gelman-féle dramaturgia az Egy ülés jegyzőkönyve (Prémium) színpadán, és így a Visszajelzésén is.

Ami a tudományos felfedezés létrejöttében a hipotézis, az Gelman dramaturgiai levezetésében a két kulcsfigura. Eleve feltételezi őket, vállalva egy szigorúan oksági folyamat feltárásához a romantikus kiindulást. Ahogy Newtont a gravitációelmélet felismerésében és kidolgozásában nem befolyásolta, hogy az a bizonyos alma lepottyanva szétzúzódik-e, vagy épségben megússza a fizikai törvény demonstrálását, és egyáltalán: alma vagy más egyéb test zuhan-e a tömegvonzásnak engedelmeskedve, úgy Gelmant sem érdeklik hőseinek pszichés elváltozásai, és egyáltalán személyük egyéni vonásai, miközben a társadalmi tudathasadás sajátos működésének alapképletét szerkeszti meg a színpadán. Ehhez szereplőiből csak annyira van szüksége, amennyit belőlük meghatároz a társadalmi munkamegosztásban és a hatalom gyakorlásában elfoglalt helyük.

A társadalmi mechanizmus hibás működését a Visszajelzés ugyanarra a képletre vezeti vissza, mint amit már az Egy ülés jegyzőkönyvében Gelman felállított. A dramaturgiai felállás is változatlan. Ám az érvényességi kör tágabb; a Jegyzőkönyv vállalati vezérkarának szűk körén túllépve, a Visszajelzés konfliktusa magas vezetői szintig, a területi pártbizottságig és a minisztériumig gyűrűzik. A megoldás elvesztette jovialitását; semmiféle Deus ex machina nem fordíthatja negatívumból pozitívumba a végeredményt. Leállíthatatlanul meg kell vívni a győzelmet, noha már mindenki tudja róla, hogy – az egyik fontos figura megfogalmazásában –: „nem győzelem, hanem súlyos hiba”.

A Visszajelzésben ismét egy hatalmas építkezésen kísért Patyomkin herceg szelleme. Látványosnak ígérkező termelési eredményről derül ki, hogy csak látszatra eredmény, valójában az építkezés befejezésének hosszú időre elháríthatatlan akadálya. A látszat sok mindenkinek érdeke, látványos önigazolás, végig a vezetői hierarchia magas lépcsőfokaiig; így hát Gelman két igaz embere, a közgazdásznő és az új párttitkár nyílt titkot leplez le. És miután a nyílt titkok leleplezése ütközik rendszerint a legmakacsabb ellenállásba, őket éri az igazi meglepetés. Módjuk van kitapasztalni, hogy a látszatra irányult személyes érdekek az adminisztráció útjain miként öltik magukra fokozatosan a gazdasági szükségszerűség mezét.

A Visszajelzést Gelman úgy írta meg, hogy jobban hasonlít egy dialogizált jegyzőkönyvre, mint a Jegyzőkönyv. A nemzeti színházbeli előadás formát talált hozzá, a szovjet filmváltozat is (amit láthattunk a moziban), a televízió-feldolgozás megmaradt a hagyományos tévémódszernél. Mihályfi Imre tartózkodott mindentől, ami egyéni koncepcióra vallhatna, a rendező személyes jelenlétére utalna. Így aztán nyitott marad a kérdés: mi késztethette rá, hogy az ismert műnek még egy változatát tárja a nézők elé? Még a dokumentumfilmet utánzó tévéjátékdivatnak sem engedett; ami pedig ezúttal bizonyos megoldások révén, ha nem is művészi élményt, de gyors eligazodást hozott volna a vezetői hierarchiában. A néző aktív részvételét kihívni nemes cselekedet, ám mégsem kívánható, hogy papírral-ceruzával üldögéljen bárki is a képernyő előtt, ha tudni akarja, ki kicsoda, és milyen funkció nevében beszél. Olyan darabban, amely szinte kizárólag akkor tartja ébren az érdeklődést, ha azonnal pontosan tudható, kinél van éppen a labda.

Gelman szikár dramaturgiája látványos színészi játékkal nem díszíthető. Egy jegyzőkönyvből sorstragédiát előadni – biztos kabaré. Csak jegyzőkönyvként felmondani – fárasztó szürkeség. A darab elfogadtatásáért azok a színészek tették a legtöbbet, akik nem igyekeztek pszichológiát írni a figurájukhoz a szerző helyett, ám mégsem maradtak adósak a szerepértelmezéssel. Kállai Ferenc azért volt kiemelkedően jó a járási párttitkár szerepében, mert bár a funkciót szólaltatta meg, de a funkció mögött megbúvó emberről a magatartása és viselkedése sok mindent elárult. Márkus László a véleményét játszotta el a kombinát vezetőjéről, Rajhona Ádám építésvezetője túlhajszolt volt, szavát is alig lehetett érteni. Andorai Péter korrektül mondta végig az egyik kulcsszerepet. Hámori Ildikó szigorúsággal igyekezett feledtetni a másik kulcsfigurát mozgató szerzői romantikát.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/04 60. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7923