KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/február
• Zalán Vince: „Éjlakó lelkeknek a fény” Örök mozi
• Csala Károly: Tóth János mozija Interjú két részben
• N. N.: Örök mozi Összeállítás Tóth János rövidfilmjeiből
• Koltai Tamás: Korunk hőse a játszótéren Talpra, Győző!
• Kovács András Bálint: Hátrányos helyzetben A pártfogolt
• Zsugán István: Krónika a Don-kanyarról Beszélgetés Sára Sándorral
• Molnár Gál Péter: A Kelekótya Angyal Jacques Tati utolsó halála
• N. N.: Jacques Tati filmjei
• Bikácsy Gergely: A pilóta felesége
• András László: Tánc és tragédia
• Rubanova Irina: Változatosságra törekedve Szovjet film, 1982
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: Akit Bulldózernek hívtak
• Hollós László: Szerelem Montrealban
• Ardai Zoltán: Ez volt a jazz
• Zoltán Katalin: Bulldogok és cseresznyék
• Deli Bálint Attila: Szemben a világgal
• Harmat György: Egy zsaru bőréért
• Harmat György: A banda fogságában
• Csala Károly: Mise Macedóniában Csak harmadát láttuk
• Ardai Zoltán: A Kolónia
• Peredi Ágnes: Éjszakai lovasok
• Lajta Gábor: Kamaszkor
• Schubert Gusztáv: Üldözés a sztyeppén
• Deli Bálint Attila: A lator
VIDEÓ
• Pogány Csaba: Kazetták, készülékek, jogszabályok
• Lipovecz Iván: A videopiac, a videogyártás kérdőjelei az NSzK-ban
TELEVÍZÓ
• Bársony Éva: Tudósok a kettesen A közművelődési műsorokról
• Gambetti Giacomo: A kínai kaland Filmsorozat Marco Polóról
KÖNYV
• Hegedűs Zoltán: A hagyma és a liliom
KRÓNIKA
• N. N.: Francia filmhét
• N. N.: Bolykovszky Béla halálára

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Flandria

Ha ölni kell

Baski Sándor

Bruno Dumont nyomasztó világában a gyilkolás is csak egy ösztön a sok közül, a háború természetes állapot.

 

Vissza a természetbe! Rousseau több mint két és fél évszázada kiadott tanácsát egy XXI. századi honfitársa, a filozófiai végzettségű Bruno Dumont megfogadta. Igaz, ha a végeredményt látná, a francia gondolkodó maga tiltakozna leghangosabban tézisei kiforgatása miatt, míg éppen ellenfele, a kultúrpesszimista Voltaire lenne az, aki elismerően bólogatna.

Dumont hősei közel élnek a természethez, a kifejezés mindkét értelmében. Külsőleg az otthonuk és megélhetési forrásuk a föld, belsőleg pedig az alig kontrollált ösztöneik és fizikai szükségleteik mozgatják őket. A romantizáló szándéknál azonban mi sem áll távolabb a rendezőtől, nála a vidék és a falu nem a romlatlan és tiszta népek bölcsője, ahogy azt az urbánus hátterű filmesek ábrázolják, hanem az üres tekintetű és rusztikus lelkületű emberek élőhelye. A tekintet amúgy is fontos nála, szereplői gyakran bámulnak ki hosszúra nyúlt snittekben a képből, mintha elmerengnének valamin, vagy komoly döntésre készülnének, a végén azonban mindig kiderül, hogy éppen az önreflexió, illetve a cselekvés morális tudatossága az, ami hiányzik belőlük, és ezért képtelenek irányítani sorsukat. Dumont filmjei így, saját bevallása szerint is, fizikai mozik, ahol a szereplők biológiai ösztönlények, és ahol az erőszak természetes, a szex pedig nem szeretkezés, hanem nyers hústömegek szenvtelen összecsattanása csupán. Első filmje, a Jézus élete, vidéki, pontosabban észak-francia fiatalok unalomtól dagadó hétköznapjait követte, a Kölykökre emlékezető nyíltsággal. Flandriában játszódik az 1999-es Emberiség is, amely egy procedurális krimi álcája mögött, de ugyanerről szól. A cannes-i zsűri nagydíja ellenére sok kritikus úgy találta, hogy az alkotó szándékai túl transzparensek, amit következő munkája, a valóban öncélú és hatásvadász, Kaliforniában forgatott 29 pálma igazolni látszott.

A Flandria a balsikerű kitérő után egyenes és meggyőző folytatása a rövid életműnek, és egyben visszatérés kedvenc vidékéhez. Az újfent cannes-i nagydíjjal honorált film annyiban más, mint elődei, hogy beemel a zárt vidéki világba egy külső tényezőt, a háborút is. Főszereplője a fiatal Demester, aki parasztként dolgozik saját földjén, szánt, vet, eteti a disznókat, és néha rutinszerű, érzelemmentes üzekedést folytat a tanya körüli sártenger valamelyik füves szigetén a szomszédlánnyal, Barbe-bal. Kapcsolatukat nem bonyolítják szavakkal, csupán a hormonok parancsának engedelmeskednek. Behívó érkezik, a fiúnak háborúba kell mennie. Hogy pontosan hova, nem tudja, talán nem is érdekli. Hívják, tehát megy. Az ólomszürke flamand tájat a napsütötte arab sivatag homokdűnéi váltják fel. Kiképzés, tűzharc, portyázások, helyiek zaklatása, fegyvertelen civilek legyilkolása: Demester engedelmes katonaként résztvesz mindegyikben, és ugyan baltával faragott arcán néha mintha a kétely halvány jelei is megjelennének, de amikor társai egy ellenséges katonanőt erőszakolnak meg, beáll ő is a sorba. Az egységéből végül csak ő kerül élve haza, miután földijét, Barbe másik alkalmi szeretőjét, Blondelt sorsára hagyta a sivatagban.

A Flandria nem szabványos háborús mozi, a konfliktus helyszíne nincs nevesítve, a stilizált díszletek és a szórványos anakronizmusok (a modern felszereltségű francia katonák lovon közlekednek) jelzik, hogy a rendező a háborúk általános esszenciáját akarta megragadni – ami persze egyetlen nézőt sem fog megakadályozni abban, hogy Irakra asszociáljon. Dumont víziója attól igazán félelmetes, hogy a háborút nem mint a személyiség megerőszakolását és természetellenes állapotot ábrázolja, hanem teljesen hétköznapi, rutinszerű tevékenységek sorozataként. Demester és társai épp olyan könnyen és ösztönösen ölnek, ahogy esznek, párosodnak vagy ürítenek. Flandria és a közel-keleti sivatag ábrázolásában a beállítások szintjén és a stilizáció fokait illetően alig van különbség, mintha belső táj lenne mindkettő, a háború így akár metaforája is lehet az eltompult emberi lélek természet adta agressziójának.

A fináléban, amely erősen rímel A gyermek című Dardenne-film katarzisára, Dumont azért enyhít a szenvtelen hangnemen és a pesszimista világképen. Az immár tavasziasan zöldellő Flandriába hazatérő Demester és a távolléte alatt idegösszeroppanáson, illetve egy abortuszon átesett Barbe egymásra talál. Nem tudni, hogy az átéltek mennyit formáltak rajtuk, és tartós lesz-e ez a változás, a másik több-e számukra a kényszerű menekülés puszta eszközénél (Barbe inkább Blondelt várta volna haza), de legalább már képesek szavakba önteni az érzéseiket. Ebben a világban ez már happy endnek számít.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9175