KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Fújhatjuk!

Bori Erzsébet

 

Arról van szó, hogy manapság a szigetország bejönni látszik, majdnem olyan tuti hely, mint Irán, már ami a nemzetközi filmfesztiválok érdeklődésének oly kevéssé széles spektrumát illeti.

Egy jól elhelyezett Frears, egy váratlan Mike Leigh, de még egy brutális Ken Loach is pontokat jelenthet, szerencsés esetben, kokát, ippont.

Szóljon például a film a szénbányász vágyáról. Mire vágy a szénbányász, ha yorkshiri az istenadta. Tudjuk, a komlói komlóra, a pécsi pécsi Symphoniára. A yorkshiri is sörre és szimfóniára. Dallamra. Mert minden bányász lelkében dal van. Margaret Thacher bezáratta a bányákat, mert nem volt neki filhallása az aknászok panaszára. Pedig milyen szép is az, mikor mélyből száll fel a dal, mint gránitporos sóhaj, mint szénpor a szélcsendben. Mellesleg a csehek, a filmművészet zabolázhatatlan bányászlámpás kerti törpéi már a negyvenes évek végén nagyot tártak fel Velencében, mikor a Josef Mach (később Gojko Mitićes indiánfilmek direktora) rendezte Búgnak a tárnák című opusszal lenyomták a művelt mezőnyt. Mit búgtak, mit? Rezet búgtak azok is.

Szóval a vaslédi által szénporig alázott bányászbanda, habár a film során megszűnik néhányszor, végül mégis eljut a Royal Albert Hallba, ahol megnyeri a négyszáz méteres rezesbandaháborút, bányalóhosszal alighanem. És akkor köszönik, nem kérik. Visszautasítják kemény szavakkal, majd könnyű, szívlapátba markoló kézzel elcsenik a díszes serleget. Erkölcsi, fizikai és pirruszi győzelem birtokában dalolva buszoznak haza, áldva a jó szerencsét.

Azt hiszem, az ilyen mozira mondják, hogy, ha lemenne a bányába, följönne a szén.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/11 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1697