KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/március
KRÓNIKA
• Bajomi Lázár Endre: Ki volt Jean Ferry?
• N. N.: George Cukor

• Ágh Attila: Egy halott arca Pergőtűz. Filmeposz a 2. magyar hadseregről
• Vígh Károly: Katasztrófa a Donnál Pergőtűz. A történész szemszögéből
• Tóth Pál Péter: Nemzdékek nőttek fel azóta... Pergőtűz. Egyetemisták beszélgetése Sára Sándor ötrészes filmjéről
• Almási Miklós: Határátmenetek Szerencsés Dániel
• Nemes Nagy Ágnes: Gyönyörű, keserű Noé bárkái
• Reményi József Tamás: Szűkített újratermelés Adj király katonát!
• Lajta Gábor: A magánharc esélyei A profi és az amatőr
• N. N.: Glauber Rocha filmjei és könyvei
FESZTIVÁL
• Zilahi Judit: Valami mást... New York
• Koltai Ágnes: Hétköznapi félelem Lipcse
LÁTTUK MÉG
• Kövesdi Rózsa: A kifacsart ember
• Varga András: Evilági Babilon
• Kapecz Zsuzsa: Karla házasságai
• Lajta Gábor: Hattyúk tava
• Ardai Zoltán: Egy kis napfény
• Gáti Péter: Istenke teremtményei
• Kulcsár Mária: Éjszakai boszorkányok
• Harmat György: Üldözők
TELEVÍZÓ
• Csala Károly: Film a televízióban Beszélgetés Somogyi Zoltánnal a film- és koprodukciós főosztály helyettes vezetőjével
• Szilágyi János: Stúdió ’mennyi? Beszélgetés Érdi Sándorral
KÖNYV
• Fáber András: Mítosz és dokumentum A fotóművészet története

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Naplemente délben

Tengerre, magyar!

Váncsa István

 

Tegyük fel, hogy filmet szeretnénk alkotni, finom, előkelő stílusú, választékos filmet, de semmi nem jut az eszünkbe. Annyi bizonyos, hogy kívántatik egy főhős, egy mély és differenciált lelkű valaki, egy igazi finom ember – mondjuk, egy művész –, akivel később mindenféle dolgok történnek, no de épp itt kezdődik a gond: mi a rossznyavalya történjék vele? Szerelmi és házassági viszontagságok kizárva, jobb körökben ilyesmiről tudvalevőleg nem esik szó, másfajta konfliktuslehetőség (a mi realitásérzékünk szerint) nincs (illetve, ami van, azzal nem piszkoljuk be a kezünket), következésképp egyetlen-egy dolog marad, a halál. Most már csak valami jobbfajta betegséget kéne találnunk, olvasmányélményeink szerint a tüdőbaj volna a legalkalmasabb, ámde fájdalom, az orvostudomány ezt az utóbbi időben leküzdötte, így hát kénytelenek leszünk beérni a tüdőrákkal. Végül is: mellbetegség – mellbetegség.

Menjünk tovább. Milyen művész legyen az istenadta? A festőket és a szobrászokat, gondolom, eleve kizárhatjuk, alantas fajzat az ilyen, a köpenyük csupa mocsok, ráadásul némelyik kalapáccsal, marógéppel, sőt – ó, borzalom – hegesztőpisztollyal dolgozik, s mindeközben piszkos a körme, pfuj. Író elvileg lehetne, csakhogy ezek az újabb generációk nem felelnek meg a mi kényes ízlésünknek, nem eléggé kifinomultak, rosszul keresnek, csúnya szavakat használnak az írásaikban és mindezek tetejébe még részegesek is. Mindezeket megfontolva eldönthetjük, hogy a mi mellbetegünk zenész lesz, világhírű szólista, aki frakkban hajlong a pódiumon és folyton utazik. S ezzel máris készen van a filmünk fele, nota bene: az a fele, amelyikben a mellbetegünk – nevezzük a továbbiakban (Karinthy nyomán) Tüdőgrófnak – utazni fog. Természetesen repülőgépen fog utazni, ebből ránk nézve csomó előnyös dolog származik, ugyanis (1) szép a felszállás, (2) szép a leszállás, (3) felülnézetben szépek a felhők és (4) szépek a stewardessek. Ezt mi mind-mind összefényképezzük, tehát a film ob ovo tele lesz esztétikummal. Ettől függetlenül még mindig nem lehetünk elégedettek, ugyanis tennünk kell egy engedményt, tekintettel a közönség bárdolatlan ízlésére: ki kell találnunk valamifajta cselekményt. No sebaj. A cselekmény az lesz, hogy Tüdőgróf környezete – csupa finom ember – eltitkolja a betegséget, Tüdőgróf mégis rájön, aztán a környezet hamis leleteket produkál, de Tüdőgróf megint rájön. Mindeközben fejlődni fog a jelleme, ugyanis mi tudjuk, hogy a jellemnek fejlődnie kell, naná, hogy tudjuk, a szakma a kisujjunkban van, de ezzel nem vacakolunk sokat, majd a film végén Tüdőgróf elmondja, hogy mekkorát fejlődött, nyugodtan elmondhatja, elvégre értelmes ember – és ha már úgyis beszél, egyúttal ismertetheti az eszmei mondanivalót. Azt tudniillik, hogy szép az élet (ne tessék csodálkozni, igenis ez lesz az eszmei mondanivalónk, nix dekadencia), éspedig akkor szép, ha örvénylik, ha örömöktől, indulatoktól, bizonytalanságtól fel van lazulva, s ennek a megbecsülésére a halál tanít meg minket – és így tovább. Ezt hosszan, mélyen és költői stílusban mondatjuk el Tüdőgróffal – egyébként mindent ugyanígy mondatunk el vele – aztán meghalasztjuk szegényt. Nem képben, persze, egy ilyen kifinomult és előkelő emberhez, egy szellemi lényhez nem méltó, hogy a néző szeme láttára kínlódjon, gyötrődjön, nyavalyogjék, ezek snassz dolgok. A halált szimbolikusan jelenítjük meg, akként, hogy a felvett anyagból kiválogatunk, képileg átstilizálunk és összemontírozunk különféle szép látnivalókat. Ilyenekben pedig nem lesz hiány, mert beleadunk apait-anyait, luxusvillát, nyírt pázsitot, százados fákat, vadászkastélyt, mifenét; a mi kórházunk nem olyan lesz ám, ahol a folyosón nyomorognak a betegek, plafonig mocsokban, hanem olyan, mint egy sci-fi-díszlet (Rajnai Andrást megüti a guta), egyszóval úgy döntöttünk, hogy ami a film tárgyi környezetét illeti, utolérjük és meghaladjuk a fejlett tőkésországok színvonalát, ha belegebedünk, akkor is.

Eddig tehát minden rendben volna, most már csak filozofikus távlatokról kell gondoskodnunk. Ennek érdekében a filmet a tenger látványával indítjuk, ezzel zárjuk, s hogy a dolognak valami értelme is legyen, Tüdőgróf esetenként lírai reflexiókat ad elő a nagy darab vízről, a feleségét is ehhez hasonlítja, kritikus pillanataiban pedig a partra zarándokol. Mindezek révén művünket átfogó szimbólumrendszerbe ágyazzuk, így az utolsó kép a végtelenben és az örökkévalóságban való feloldódást jelenti. Rémlik ugyan, hogy Magyarországnak újabban nincs tengere, de hát erről igazán nem mi tehetünk, azt pedig igazán nem várhatjuk el szegény Tüdőgróftól, hogy Révfülöpnél lépjen át az Abszolútumba, ugyebár. Egyébként is, mi nem lokálisan determinált dolgokkal foglalkozunk, hanem az Örök Emberivel, éppen ezért a filmben egyetlen árva snitt nem fog utalni arra, hogy az egész históriának valami köze van a mai Magyarországhoz. Nincs köze hozzá. Semmihez sincs köze.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1980/09 08. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7718