KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1983/június
KRÓNIKA
• Koltai Ágnes: Norvég és NDK filmhét Budapesten

• Greskovits Béla: Esélylatolgatás Filmgyártásunk koprudukciós vállalkozásairól
• Koltai Tamás: Kacsafilozófia – háziszárnyassal Szegény Dzsoni és Árnika
• Kovács András Bálint: Ipari rituálé és nyelvi mítosz Beszélgetés Bódy Gáborral
• Barna Imre: Werther a kórházban A rét
• Ardai Zoltán: Kis nagy ábránd Atlantic City
• Zalán Vince: A gondolkodás menedéke Lindsay Anderson filmjeiről
• N. N.: Lindsay Anderson filmjei
• Wisinger István: „Egy kissé mindannyian bolondok vagyunk...” Budapesti beszélgetés Lindsay Andersonnal
ISMERETLEN ISMERŐSÖK
• Zsugán István: Az érettség kora Az új görög film
• Molnár Gál Péter: A Zorbátlanított Hellász Jegyzetek Angelopuloszról
• N. N.: Theodorosz Angelopulosz filmjei

• Kézdi-Kovács Zsolt: A Visszaesők forgatásán A rendező jegyzetlapjaiból 2.
LÁTTUK MÉG
• Lajta Gábor: A telhetetlen méhecske
• Gáti Péter: Egy festő tragédiája
• Varga András: A profi
• Zoltán Katalin: Tamás bátya kunyhója
• Greskovits Béla: A szénbányász lánya
• Peredi Ágnes: Gyilkosság a tajgán
• Kapecz Zsuzsa: A bojánai mester
• Hollós László: Flep, a róka
• Vanicsek Péter: Harc a vízen
• Greskovits Béla: Vámpírok bálja
• Simándi Júlia: Bölcs Jaroszlav
TELEVÍZÓ
• Reményi József Tamás: Három szólamban Áprilisi műsorokról
• Báron György: Realizmus és dekadencia Luchino Visconti portréjához
KÖNYV
• Gaál István: Itáliai csoda némán Könyv az olasz némafilmről

             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Antonioni

Michelangelo Antonioni

A Mester lebegve érkezik

Jancsó Miklós

Arany Pálma, kaviár, Michel-Ange.

 

Vannak még mesterek? Az én időmben még voltak. Na ja, az én időmben. Akkoriban csuda jó volt. Csuda világ volt. Hogy mást ne mondjak, az én időmben a varjak a Nyulak szigetén laktak. Igen, a Nyulak szigetén. Ti azt már Margitnak ismeritek. Kijártok néha megkeresni a szent királylány nyomait? Ott, a kolostor romjai között? Ki se láttok a falak mögül, ugye? Na, az én időmben azok bokáig értek. Jó, ha térdig. Kiültünk ősszel, vártuk a lombhullást. A csupasz fákon több száz, több ezer varjúfészek. A varjak akkoriban a Nyulak szigetén laktak. Mondom, csuda világ volt.

És az ember az én időmben mestert választott magának. Muszáj volt. A világ minden riportere megkérdezte „na, és ki a mestere?” Annak úgy ejtettük a nevét, akár a hívő a Názáretiét és meghaltunk volna a keze érintésétől. Gyula meg én őt választottuk. Az éjszakát hányszor néztük? Hányszor is? Mért is? Mert jó. Mert nagyon jó!

Akkoriban történt – hiszitek-e, nem? – benne lehettem a cannes-i fesztivál zsűrijében. Vita se volt, hogy a Blow Up kapja az Arany Pálmát. A színpad messze volt tőlem, csak azt láttam, a Mester lebegve érkezik. Arasznyira a föld felett.

Ünnepség. Díszvacsora. Kerek asztalok. Sok kerek asztal. A mienk a külső körben. Mártus ült mellettem, nyújtogatta a nyakát, a főasztal elég messze volt tőlünk. Ott ült a nagydíj. A Mester. De Mártus se panaszkodhatott, a Rolling Stones egyik ifjú zsenije az asztalszomszéd.

A fesztivál hosszú volt. Két hét vagy mennyi. Minden nap többször is hallottam: „ha majd megjön Antonioni, oda mész hozzá és bemutatkozol.” A díjosztás előtt érkezett. Sajtókonferenciát tartott. Elegáns volt, karcsú, távolságtartó (mi még?). Több nyelven mondott igent meg nemet a kérdésekre. Röviden végzett. Körülvették. „Menj oda, mutatkozz be!”, de hát elnyelte a föld.

Na, majd a vacsora. A díszvacsora. Kaviár is volt. Kevés. És nem fogjátok elhinni: francia pezsgő. Sok. Láttam, hogy a helybeliek kikavarják a buborékot. Akkor meg minek! Ez az à la mode? Lassú, előkelő, úri felszolgálás. Makogás az asztaltársakkal. „Aztán majd odamész és bemutatkozol.” De a főasztal körül még sokan szteppeltek, a fene se akart alkalmatlankodni. És végre mindenki ment kifelé. Pontosabban felfelé, mert a teremből széles lépcső vezetett a hotelbe. Széles és magas. A Mester eltűnt. Megint eltűnt. Mártus legyintett. „Na, menjünk mi is.” Már a lépcső tetején jártunk, visszanézett, meglátta. A tök üres terem közepén állt Szása Petroviccsal (Találkoztam boldog cigányokkal is). Beszélgettek. És csak ketten. Ketten a kurva nagy teremben. Mártus meglökött. „Most odamész hozzá!” Lassan, óvatosan ereszkedtem lefelé. Franciául beszélgettek. Időszámításunk előtt a francia volt a nemzetközi filmes nyelv. A Mester halkan, de nagyon áthatóan többször is azt mondta: „mauvais...très mauvais....très-très mauvais”. Lehet ezt még fokozni? Szása zavarban volt. Ő se tudta, meg én se, az olaszok szókimondóak. Suttogtam valamit, talán a nevemet. A Mester rámnézett. Nyújtotta a kezét. Csak a keresztnevét hallottam. „Michel-Ange”. Így, franciául.

És aztán akárhányszor találkoztunk, mindig franciára fordította a szót, pedig én már réges-régen pörgettem az olaszt.

Sokáig azt hittem egy napon születtünk, tíz év különbséggel. Aztán megtudtam, Mihály-napi, onnan a keresztneve. És csak kilenc évvel volt idősebb nálam.

Jaj, jaj, Michel-Ange!

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/10 23. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9131