|
|
|
Láttuk mégOsamaVajda Judit
Van egy afgán mese, melyben egy szegény fiú dolgozni kényszerül, hogy eltartsa lánytestvéreit. Fáradtan hazaérve a munkából mindennap így sóhajt fel: „Bárcsak lánynak születtem volna, hogy ne kelljen dolgoznom!”. Siddiq Barmak afgán rendező filmjében ennek a mesének éppen az ellenkezője történik: egy tizenkét éves kislány kívánja (pontosabban kívánják helyette), hogy bár született volna fiúnak, hogy dolgozhasson – családja ugyanis férfi, és így családfenntartó nélkül maradt. De ahogy a bölcs nagymama megmondja: egy nő nadrágban, rövid hajjal férfinak látszik. A lánynak tehát levágják a haját és férfiruhába bújtatják, hogy dolgozni mehessen. Szinte szükségszerűen kiderül azonban az igazság, és ami ezután történik, az csak egy olyan korban és egy olyan országban történhet(ne) meg, mint amilyen a tálibok uralta Afganisztán nem is olyan régen volt.
A film alaphelyzete ismerős lehet, ha máshonnan nem, a Yentl című musicalből – ám a párhuzamnak a Barbra Streisand-opusz és Siddiq Barmak műve között itt vége is szakad. Az Osama igazi dokumentumdráma – a legjobb fajtából. A benne játszó színészek egytől egyig amatőrök, az utcáról válogatták be őket. A kamera pedig csupán egy a szereplők közül: együtt menekül a vízágyú elől a tüntető nőkkel és jócskán kap az ütésekből is, ha arra kerül sor. A nagyfokú realitás ellenére ugyanakkor van valami költői, melankolikus Barmak filmjében. Ahogy a hétköznapi aktusok, a dinnyeszelés, a tej kitöltése mind különös fontosságot nyernek – és nem csak azért, mert egy megszállt országban a köznapi dolgok is luxusnak számítanak. Ezek után azon már ugye senki sem fog meglepődni, hogy az afgán rendező kedvence a két iráni filmes: Mohsen Makhmalbaf (Gabbeh; Salaam Cinema) és Abbas Kiarostami (A cseresznye íze). Az Osama csendes, egyszerű történet egy olyan országból, ahol a nők még ma is keserűen sóhajtanak fel: „Istenem, bár fiam lenne, ne lányom!”
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 991 átlag: 5.54 |
 |
|
|
|
