KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/január
POSTA
• Schéry András: A tangó társastánc

• Lukácsy Sándor: Történelmi handabanda Hanyatt-homlok
• Koltai Tamás: Tschikosch film Hosszú vágta
• Koltai Ágnes: Pesti Taigetosz
• Márton László: A Gumimegváltó E. T. (A Földönkívüli)
• Matos Lajos: A valószínűtlen lehetséges A tudományos-fantasztikus filmről
• Ágh Attila: Indiai történelem – kezdőknek Gandhi
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: A maiak és Pasolini Mannheim

• Fáber András: Költő kamerával Jean Cocteau és a film
• N. N.: Jean Cocteau filmjei
• Deák Tamás: Álomfejtés Antonioni és Cocteau
• Karcsai Kulcsár István: Színes tintákról álmodott Emlékezés Ranódy Lászlóra
LÁTTUK MÉG
• Zsilka László: A zöld kabát
• Harmat György: Donald kacsa és a többiek
• Kapecz Zsuzsa: Gallipoli
• Varga András: Hé, élet!
• Peredi Ágnes: D. B. Cooper üldözése
• Csantavéri Júlia: Két fiú gitárral
• Ardai Zoltán: Bockerer
• Jakubovits Anna: A barátod akarok lenni
• Lalík Sándor: A matróz, a kozák és a hamiskártyás
• Greskovits Béla: Vabank
• Gáti Péter: Kína-szindróma
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Magyar Általános Szórakoztató
• Szilágyi János: Mondják a másokét Beszélgetések tévébemondókkal
KRÓNIKA
• N. N.: Szijj Miklós (1936–1983)
• N. N.: Fifilina József (1926–1983)
KÖNYV
• Lajta Gábor: A jövő népművészete

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Paris

Donáth Mirjam

Paris – francia, 2007. Rendezte és írta: Cédric Klapisch. Kép: Christophe Beaucarne. Zene: Robert Burke, Loic Dury. Szereplők: Juliette Binoche (Élise), Romain Duris (Pierre), Fabrice Luchini (Roland), Albert Dupontel (Jean). Gyártó: Studio Canal / France 2 / TPS Star. Forgalmazó: SPI. Feliratos. 130 perc.

 

Minden film az életről szól, ezzel nem mondtunk sokat. De a Lakótársat keresünk író-rendezője, Cédric Klapisch ezúttal tényleg a nagybetűst igyekezett mozivászonra vinni. A sok színes és szürke pillanatot, amely egy napot bearanyoz vagy épp megkeserít. A részletekben igyekezett megragadni az egészet: a filmet nyitó montázs összekuszált kockái lassan az egészbe illeszkednek. Ahogy a kamera közelebb enged, már nemcsak az Eiffel-torony fényeit látjuk a forgatagból, de a lakásbelső olvasólámpájának derengését is, nemcsak a kifutót, de a modell könnyeit is, nemcsak a robogó metrót, de azt is, aki futott utána.

Időben és lehetőségben Klapisch olyannyira szabad teret adott magának, hogy a sokszereplős filmben Robert Altman trükkjével 130 percen át gabalyodnak a szálak – igaz, kifejezetten szórakoztatóan. Ezért oroszlánrészben a kiváló komikus, Fabrice Luchini a felelős, akinek egyetlen bohóckodó táncáért érdemes megnézni a filmet. Térben is csak szimbolikusan szorította keretek közé magát a rendező, amikor Párizst választotta helyszínül – a világvárost, ahol a Szajna két partján az öreg Sacré Coeur és a modern Montparnasse néz farkasszemet egymással, ahol idős szeret fiatalt, és zöldséges szupermodellt. Klapisch akár New Yorkban is forgathatott volna: igaz, arról szakdolgozatának tárgya, Woody Allen készített egy sok szempontból hasonló darabot (Manhattan).

Szórakoztató dialógusokban Klapisch már bizonyított, amikor a diákéletet parodizálta a Lakótársat keresünk-ben. Kedvenc főszereplőjétől, Romain Duris-től most sem vált meg: ő játssza a szívbeteg fiatalembert, épp a kétséges kimenetelű műtét előtti napokban kapcsolódunk a történetbe. A halál küszöbén, kívülállóként, minden apróságra rácsodálkozva figyeli az erkélyről a bérháza környékén lakókat. Az ő tekintete-lelke Christophe Beaucarne kamerája, ahogyan a többi embert szemléli, és látja őket szeretni és csalódni, sírni és nevetni, születni és meghalni. Ha a rendező mindezt 100 percben ragadta volna meg, gördülékenyebb lenne a film – kevesebbet mutatna viszont a megmutathatatlanból, amit életnek hívunk.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2008/05 58. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=9455