KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Mozi

Benda Bilili

Forgács Nóra Kinga

Benda Bilili! – holland, 2010. Rendezte, írta és kép: Renaud Barret és Florent de la Tullaye. Zene: Staff Benda Bilili. Szereplők: Maria Barli Djongo, Cubain Kabeya, Vincent Kenis, Roger Landu, Leon Likabu. Gyártó: Belle Kinoise / Screen Runner. Forgalmazó: Szuez Film. Feliratos. 85 perc.

A Staff Benda Bilili kongói utcazenészekből álló formáció, Kinshasa szegénynegyedében virágoztak ki dalaik, és ma már európai fesztiválok és koncerttermek színpadain mesélnek szegénységről, a sors leckéiről, alkotásról, küzdelemről és helytállásról. A két francia dokumentumfilmes, Renaud Barret és Florent de la Tullaye munkája a banda útját követi a hírnévig. Az egyszerre zenei és antropológiai filmként működő alkotásban a kongói utcai muzsikusok-dalszerzők környezetét megismerve a harmadik világban uralkodó elképesztő szegénységbe tekinthetünk be, ám a képet árnyalja a zene társadalomban betöltött speciális szerepének és a kollektív tudatra gyakorolt hatásának érzékeltetése. A Staff dalai életképek, a kinshasai szegénynegyed mindennapjainak krónikái, az emlékezés, az érzelemkifejezés és az élményfeldolgozás eszközei. Emellett nevelnek is: az afrikai anyákat okítják a védőoltások fontosságára, vagy éppen Kongó lakosságát buzdítják az állampolgári szerepvállalásra.

A Benda Bilili!-nek azonban a zenészek mellett az önmagukat csak lakonikus narrátori megjegyzésekben exponáló filmkészítők is a „hőseivé” válnak, hiszen nem pusztán dokumentálni akarták a helyzetet, hanem az első lemez felvételét és kiadását menedzselve változást elérni. Így rajzolódik ki a zenészek képe mellett a nyugati menedzser portréja, ami morális kérdéseket vet fel: a dalokat közegükből kiragadva, színpadi produkcióvá tárgyiasítva sorsokat írtak át az alkotók.

Az eredmény egy „backstage” doksi, amit a hosszú távú követés ellenére jó érzékkel húztak rövidre, és amit a körülmények és a zenészek tesznek különlegessé. Ám a dokumentumfilm proaktív módszere és az utcazene sajátos létezési módja miatt elmosódik a határ produkció és életanyag között – így érthetünk meg többet az alkotó ember jelenlétéről a világban.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2011/06 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=10673