KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Casablanca

Casablanca: Humphrey Bogart

Utak Casablancába

Vincze Teréz

Az 1936-ban bemutatott Megkövült erdő viszonylagos sikerét követően Humphrey Bogart hamar beszorult a gonosz és kérlelhetetlen gengszter szerepkörébe: a vásznon megjelenő perszónája így koránt sem a sikerrel és a boldog véggel fonódott össze. Ez is hozzájárulhatott ahhoz, hogy a csúcsra érve annak az amerikai hősnek vált prototípusává, akit az élettapasztalat arra tanított, ne nagyon legyenek illúziói semmivel és senkivel kapcsolatban. Az érzelmi mélységeket sejtető, de hidegnek és érzéketlennek tűnő felszín meghatározó alakításainak visszatérő védjegye, de legklasszikusabb formáját valószínűleg mégis a Casablanca Rickjében éri el.

Michael Curtiz filmjének kikezdhetetlen kultusz-státusza pedig alapvetően az efféle klasszikus vonásokban keresendő, abban, hogy a hollywoodi filmkészítés legszilárdabb, legmegbízhatóbb formuláinak tökéletesen kiforrott változatát gyűjti egybe. Az efféle klasszikus történetek motorja az olyan központi hős, akinek – célja elérése során – a szemünk előtt fejlődik vagy bomlik ki valamely addig rejtett jellemvonása. Ez a hős korántsem tökéletes vagy sérthetetlen, hanem éppen sebezhetősége által, és az azon való túlemelkedés során válik képessé a hősi státusz elnyerésére és a nézők szívének meghódítására is. A Bogart alakította Rick klasszikus hős, akinek kezdettől alapvető karakterjegye a rejtély, a közömbös felszín mögött rejlő titok, melynek kibontása, majd pedig a személyes cél és érdek meghaladásának folyamata adja a film drámai ívét. Rick alakja és Bogart alakítása a film klasszikus értelemben vett fókuszpontja.

Amennyiben Ricket a bogarti sztár-persona és az életmű felől olvassuk, az is világossá válik, hogy a hagyományos hollywoodi letisztultság korántsem leegyszerűsítettség, hanem nagyon is összetett koncentrátum. E karaktersűrítmény műfaji szerkezetének első összetevője a gengszterfilmből származik. A Bogart-persona ebben a mondhatni rendhagyó – a boldog vég szilárd hagyományát gyengítő – műfajban formálódott összetett karakterré: egyszerre megkeseredett, kíméletlen kemény fickó, de a gyámoltalanok védelmezője is, ha úgy alakul. Ahogy Raul Walsh mondta a Magas Sierra (1941) kapcsán: más sztárokkal ellentétben Bogarttól akkor is elfogadja a közönség a halált, ha szimpatikus hőst alakít. Bogart perszónájának második összetevője ugyancsak a bűnhöz kapcsolódik a magándetektív figuráján keresztül. A Máltai sólyom Sam Spade-je amolyan átvezetés a gengszterfigurák felől Rick alakjához: előbb cinikus kívülálló, ám végül pozitív hőssé válik. Illúzióvesztettsége mögött pedig felsejlik valami kimondatlan, egykor volt romantikus heroizmus.

E karakterjegyek betetőzése Rick. A rejtélyes alak, aki hibátlan eleganciával, megingathatatlan nyugalommal ül mulatója egyik zugában, szája sarkában cigarettával és sajátmagával sakkozik, szimbolikus összefoglalása a gengszterektől és a noir detektívektől örökölt jellemvonásoknak: szilárd önuralom, életunt sárm. Ehhez jön még a Casablancában a háborúsfilm és kémtörténet műfajából eredő politikai heroizmus, valamint a melodrámai szál indukálta hősszerelmes összetevő. Ennyi (féle) hősiesség értő sűrítése nem maradhatott sikertelen. A modern lovagiasság bogarti sikerreceptje, az életmű állandóan visszatérő védjegye: miközben állandóan azt bizonygatja, hogy csak magával törődik, a végén mégsem magát, hanem a világot (vagy a szerelmet) akarja megmenteni. Heroikus hős, aki akkor is veszít, ha nyer – ettől is olyan fájdalmasan szép az a reptéri, noiros ködbe vesző vég.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2012/09 . old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=11269