KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Papsajt

Csoportterápia

Ágfalvi Attila

Kollektív film kollektív félelmekről. Öt fiatal filmes önironikus groteszkbe hajló nemzedéki vallomása.

 

Mi történik, ha az ember elmúlt 30 éves, viszonylagos anyagi jólétben él, a húszas évei elején bejáratott életformáján, szokásain nem tud és nem is akar változtatni, ugyanakkor valami megmagyarázhatatlan, fokozódó nyugtalansággal tölti el ez az állapot? Filmet rendez – ez a Papsajt készítőinek válasza. Kézenfekvő, gondolhatjuk, hiszen ha nem is minden fiatalember kezd el filmeket csinálni abban a furcsa életkorban a midlájf krájsziszen innen, a kamaszkoron túl, azért igazán minőségi filmrendezők sora választotta magánéleti problémáinak megoldása helyett azok filmes eszközökkel történő ábrázolását, Ingmar Bergmantól Woody Allenig. Nem titok, hogy a tárgyalt film hangvétele inkább utóbbi önironikus, groteszkbe hajló stílusához áll közelebb, mintsem a svéd mester hűvösen izzó önmarcangolásához. Már csak azért is, mert a problémák, melyekkel hőseink viaskodnak, a közvélekedés szerint messze nem olyan fajsúlyosak, mint Bergman filozofikus kérdésfelvetései. Csakhogy minden relatív: az egyik barát számára például egyszer eljön a nap, amikor a vécécsészére ereszkedtében elcsodálkozik a hasán mély árkok szabdalta hurkákká összeálló bőrén, és a jelenségben meglátja a hízás, csúnyulás és öregedés visszavonhatatlan jelét, s mindez akkora lelki töréshez vezet, aminek fiziológiai következményét, egy már-már életveszélyes szorulást csak egy kínosan mulatságos körülmények között beadott beöntés képes elmulasztani.

A fent idézett – egyébként „tuti siker, mer’ olyan vulgáris”-jellege mellett is nagyszerűen felépített és eljátszott – jelenet csak egy szélsőségessé torzított példája a film számos találó lélektani megfigyelésének. Első ránézésre a Papsajt nem is tűnik többnek, mint azon tétel fényes igazolásának, miszerint legalább egy jó filmet minden tehetséges ember biztosan tudna csinálni, ha olyan témáról szól, amit nagyon jól ismer – adott esetben saját magáról. Hogy aztán ha nem pusztán érdekes, hanem jó is lett, az annak köszönhető, hogy készítőinek magáról a filmezésről is eszükbe jutott valami, és sikeresen megbirkóztak azzal a dilemmával, hogyan lehet filmet csinálni akkor, amikor nem lehet filmet csinálni. Azt persze nem tudják feledtetni, hogy videótechnikával készült filmet látunk, de az első húsz perc után ez a zavaró élmény fokozatosan háttérbe szorul amögött, hogy az ember egyre inkább moziban érzi magát. Nem technikai bravúrra kell gondolni; egyszerűen attól lesz egységes az egész, hogy mereven beállított kamerák előtt játsszák a jeleneteket, melyeken belül nem nagyon van nézőpontváltás, továbbá a játékidőt is hozzálassították a reális időhöz, így egyfajta kandikamera-hatás művészileg megerőszakolt változata jön létre. S van egy igazán bravúros beállítás is, ami egészen emlékezetes látványt produkál: képzeljék csak el, hogyan nézhet ki egy asztal üveglapja alól, függőlegesen felfelé irányított kamerával felvéve, amint a barátok üvegtányérokból spagettit esznek…

Említsük még meg azt is, hogy kiválóan sikerült az amatőr stílusban „önmagukat alakító” szereplők és a profik játékának összehangolása, például az idézett beöntős jelenetben Kulka János mentős-alakítása minden rájátszás nélkül jelentősen fokozza a jelenet mulatságosságát; vagy feltétlenül szólni kell Benedek Miklós összehasonlíthatatlan hangsúlyairól az összekötő jelenetekben, amint láncdohányos pszichológusként okosakat mond a konkrét témához csak távolról kapcsolódó lélektani gubancokról.

A Papsajt, jellegéből és témájából adódóan, nem feltétlenül képes lekötni másfél órára bárki figyelmét, és mi tagadás, távolról sem kelti egy remekmű képzetét (az ilyen filmekről szokták írni, hogy éppúgy lehetne háromszor ilyen hosszú, mint feleennyire). Egy estét azonban annak is megérhet, aki nem annyira fiatal férfiak lelki problémáira kíváncsi, hanem egyszerűen csak egy jól sikerült, új magyar filmre, amelynek távoli felmenői és rokonai között kétségkívül nem az ötvenes-hatvanas évek nagy, komor legendáit fogják emlegetni, hanem talán egy sokkal fiatalabb és frissebb, de ezek szerint legalább olyan termékenyítő hatású filmes hagyományt, a Vattatyúk és az Európa Kemping burleszkjeit.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2003/01 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=2049