KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Intruderek támadása

Békés Pál

 

A film első kockáin egy bevetésre induló amerikai vadászbombázó hasítja Vietnam egét, a dátum: 1972. szeptember 10. (Csak mellékesen: éppen ekkor kezdtem a gimnázium harmadik osztályát, és azért drukkoltam, hogy az ilyen gépeket lelőjék.) A visszatérő repülőt egy rizsföld széléről lövöldöző paraszt eltalálja, az egyik pilóta meghal. (Csak odavetőleg: számomra akkortájt e vadászpuskával Phantomokra durrogtató mezítlábas partizánokban öltött testet a hősiesség.)

A túlélő pilóta bosszút esküszik, és új társával – egy háborúért rajongó mániákussal nekivág a tilosnak: Északra röpülnek. Szétbombázzák a Hanoiban felhalmozott légvédelmi rakéta-tartalékot. A fiúk tökösek, a tűzijáték látványos, úgy ég a makett, hogy kishíján lángra kap a terepasztal lába is.

Fordulat No. 1.: a fiúkat elítéli a hadbíróság, mert bár a katonák megnyerték a háborút (mint a huzat), de a civilek gátolják őket (a franc a seggfejükbe) így hát Északot támadni sajnos tilos. A fegyelem mindenek fölött.

Fordulat No. 2.: A fiúkat felmentik, mivel az elnök közben elrendelte Hanoi bombázását, ők tehát hősök, akik egy héttel megelőzték korukat. A nemzet érdeke mindenek fölött.

Fordulat No. 3.: A fiúkat megrovó parancsnoknak szintén bombázhatnékja támad, ám gépét lelövik. A fiúk megmentésére sietnek. Aki szereti a háborút, meghal.

(Morál No. I.) Ám a másik megtanítja a vietkongot kesztyűbe dudálni és kimenti főnökét (Morál No. II.).

A film tehát fordulatokban és tanulságokban gazdag.

A Vietnamról készült immár sokrészes Saga egyezményes elemei közé tartozik, hogy csakis az amerikaiakról esik szó. A vietnamiak prostituáltak a bordélyban, vagy sárga egyenmajmok Kalasnyikovval. Ebből következően az amerikai halál tragikus, hiszen arccal és egyéniséggel rendelkező lény pusztult el, vagyis ember. A vietnami halál viszont oly természetes, mint hogy nappal világos van, hiszen a vietnami nem egyéb mint napalmmal pörkölt sárga kenőcs a dzsungel alján, és ha visszalő, akkor kenőcs ölt embert, tehát pusztulnia kell. (A háború washingtoni emlékműve egyenként nevezi meg az ötvenötezer amerikai áldozatot. Egy NBC műsorban a nyilatkozó megemlítette: kétmillió vietnami pusztult el. A riporter kijavította: ő úgy tudja, hárommillió. Azután kiegyeztek: nagyjából ennyi.) Ez a szemlélet uralja szinte valamennyi Vietnamtörténetet, függetlenül attól, hogy az alkotók egyébként hogyan vélekednek a háborúról és az amerikai szerepről.

A film végén győztesen villognak a hófehér fogak és egyenruhák, még a gézkötés is „Vár a haditengerészet-típusú reklámízű maszkulin esztétikumot sugároz. Ragyog a nap, kék a tenger, dúl a bajtársi szeretet. És látva látjuk, hogy Hollywoodban megfordult a szél. A vereséget követő, olyannyiszor elemzett önbizalomvesztés és ön-marcangolás a múlté. Elég volt. Végül is megtáncoltattuk őket, igaz-e? Végül is a jó ügyért harcoltunk, igaz-e? Végül is a történelem minket igazolt, igaz-e?

Ha a néző hajlandó elfogadni, amit a gyengécske produkció harsogva sugall, akkor olyasfajta gondolatokkal tápászkodik az ülésről: íme még egy háború, amelyről rosszul tudtuk, hogy ki, miért vívta, ki nyerte és ki veszítette el – de hát az ember lassanként belejön. Igaz-e?


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/07 52-53. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4161