KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Találkozások (Wallenberg)

Lukácsy Sándor

 

Raoul Wallenbergről készült már dombormű, novella, szobor, játékfilm, s bizonyára más egyéb műfajú alkotás is, amelyről nem tudok, és ha Vörösmarty a XX. században él, talán nem Dugovics Tituszról, hanem Wallenbergről írt volna epigrammát.

A nándori toronyőr szláv nevét említettem, melynek viselője talán nem is hazánk földjén született, az ő nevét említem Wallenbergé mellett, mert a magyar történelem sajátos gazdagsága az, hogy más népek fiait is hősei közé fogadja, Dugovicstól Bem Józsefig, s köztük és a svéd diplomata közt csak az a különbség, hogy hidat és kőfalat védtek azok, ez életeket védett, több ezer honfitársunk életét mentette meg, rászolgálva, hogy bekerüljön nemzeti legendáriumunkba.

Legendát nem a történetírás oknyomozó keze, hanem – még ha tényekből is – érzelem és képzelet formál. Miért tűrték el Wallenberg életmentő tevékenységét Hitler budapesti ordasai, miért nem tépték össze menleveleit azok, akiket nehéz volna a nemzetközi jog papírjainak tiszteletével jellemezni? Magyarázatul rendszerint a fehérkesztyűs diplomata erkölcsi fölényére, különös, mondhatni snájdig bátorságára történik hivatkozás. Ennek valóságos szerepe volt, de magában nem sokat ért volna a semleges Svédország vasércszállítmányai nélkül, melyekre a náci hadigépezetnek oly nagy szüksége volt. A védőháló fonalait ez a szükséglet tartotta össze, és mihelyt ez megszűnt, mert a bevonuló győztes nem svéd acélból öntötte ágyúit, már Wallenberg élete sem volt biztonságban, és a fiatal hős nyomorultul és nyom nélkül tűnt el, minden bátorságával és még oly elegáns fehér kesztyűivel, a másik barbár hatalom pokolköreiben.

Két Wallenberg van tehát: a glóriás életmentő és a titokzatos halott, akinek halálába a legenda nem is tud beletörődni. A svéd diplomata sorsának két ütemében az a közös, hogy az első szakaszból nagyon kevés, a másodikból éppenséggel semmi dokumentum nem került elő.

Ilyen körülmények között Herskó János igen nehéz vállalkozásba fogott, amikor elhatározta, hogy dokumentumfilmet készít Wallenbergről. Nehéz vállalkozásba még akkor is, ha elfogadjuk, hogy a filmszakma nyelvében minden, ami nem fikció, tehát az emlékezők tanúságtevő vallomása is, dokumentumnak számít.

Túlélők és emlékezők vannak, s a megmenekültek szavaiból az átélt szerencsés szörnyűségtől és a hálától remegő beszámolóikból lehetett volna dokumentumszerű emlékművet állítani Wallenberg jellemének. Herskó János ezt tette, de csak részben. Megszólaltatott néhány túlélőt, elmondatta megmenekülésük nagy kalandját, de talán mivel tartott szükségszerűen sztereotip történeteiknek monotómiájától, a dokumentumfilmbe idegen elemeket vegyített. Ilyen egy zsidó asszony megrázó, de a film kedvéért megrendezett sirató-prózája. A dokumentumfilm műfaji tisztaságától eltérő törekvés az is, hogy Herskó János megpróbált főszereplőt i kreálni. Wallenberg diplomatatársa ez (Per Anger), aki ellátogat Budapestre, fölkeresi egykori közös tevékenységük helyszíneit, s elbeszéli a kamera előtt, amire annyi év után még emlékezni tud, de mivel ez kevés, beszél a hajdani Gundel-vacsorák kiváló minőségéről (miközben – korjellemzésül? – cigányzene szól), elkalauzol egy turistacsoportot Wallenberg szobrához, megjelenik a Raoul Wallenberg utcai emléktábla avatásánál, találkozik túlélőkkel, s azok neki mondják el megmenekülésük történetét. De még ez is kevés, ezért tolmácsának, a szörnyű év után Svédországba menekült magyarnak (Klein György) is meg kell szólalnia, ő is beszél tehát emlékeiről, ezeknek azonban nem sok közük van Wallenberghez...

Herskó János jószándéka hibridet hozott létre. A találkozás a legendák hősével ezúttal nem sikerült.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1990/12 54-55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4764