KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/február
• Szabó B. István: Kultúra és kereskedelem A magyar film külföldön
• Ágh Attila: Ez is operett, az is operett Te rongyos élet
• Bikácsy Gergely: Közelkép fehérben Szeretők
• Trencsényi László: A bizonyítás elmaradt A mi iskolánk
• Schubert Gusztáv: Elfelejtett érzelmek iskolája Beszélgetés Xantus Jánossal
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 1.
• Papp Zsolt: Fassbinder és az ötvenes évek Lola
• Dés Mihály: Szalonna és banán A halál Antoniója
• Klaniczay Gábor: Rockerek, hippik, macskák Szubkultúra-koreográfiák mozivásznon
FESZTIVÁL
• Létay Vera: Televíziós történelem Nyon
• Zalán Vince: Alkohol és zongora Lipcse

• Bernáth László: Hámori Ottó (1928–1983)
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Tű a szénakazalban
• Csantavéri Júlia: Tintin és a Cápák tava
• Gáti Péter: Az „aranyrablók üldözője”
• Harmat György: Vámhivatal
• Kapecz Zsuzsa: Cicák és titkárnők
• Jakubovits Anna: A kígyó jele
• Kapecz Zsuzsa: Bolond Erdő
• Schubert Gusztáv: Spagetti-ház
• Varga András: Gyilkosság ok nélkül
• Deli Bálint Attila: Cecilia
• Kulcsár Mária: Figyelmeztetés
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Politikusok a képernyőn
• Csepeli György: Éjjeli őrjárat
VIDEÓ
• Zelnik József: Talpalatnyi információ Videó és közművelődés
POSTA
• Prokopp Róbert: Az európai filmfőiskolások harmadik fesztiválja Münchenben
• Komár Klára: Trabant Olvasói levél
• Báron György: Válasz
KRÓNIKA
• N. N.: Robert Aldrich (1918–1983)

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Galileo Galilei

Róna-Tas Ákos

 

Losey Brecht Galilei élete című drámáját filmezte le, 27 évvel azután, hogy ezt a darabot a szerző segítségével színre vitte Amerikáiban. Brecht művében úgy interpretálja az ismert történetet, hogy közben szószéket csinál a színpadból, vállalva annak magyarázó, prédikáló jellegét is. Nem titkolja azt sem, hogy a dráma kora ismereteinek belevetítése egy múltbeli helyzetbe, hiszen itt még a kofák is tudják, hogy a napfoltok történelem-filozófiailag összefüggenek a szabadsággal. S hogy mindez ne legyen manipulatív agitáció, Brecht állandóan kilép a játékból, hol egy songgal, hol feliratokkal, hol durva anakronizmusokkal megzavar bennünket, hogy felszabadulva az élmény bűvöletéből önállóan végiggondolhassuk azt, ami a színpadon folyik. A darab minden eleme ennek a jegyében szerveződik meg, és pontosan ez a szuverén gondolkodás a darab témája is.

Egy film – egy színdarabbal ellentétben – lejátszott mérkőzés. Másfajta feszültségekkel dolgozik, mint a színház, ahol minden a szemünk előtt dől el, a nézők és a színészek együttes, személyes jelenlétében. Ha a moziban csak azt látjuk, amit a színházban, az utóbbi atmoszférájának híján a nézőt hamar hatalmába keríti az unalom. Ha a tetejében még folyton ki is zökkentik az élményfolyamatból, a film kevesek intellektuális játékává válhat. Losey ezt nem akarja, és úgy igyekszik ezt a nehézséget megoldani, hogy a brechti stilizálás helyett realisztikussá próbálja tenni a darabot. A hangsúlyt Galilei emberi alakjára teszi (ezért a cím – az eredeti –: Galileo), akit Topol kiváló képességekkel igyekszik megformálni. Minél életszerűbb azonban a hős, annál zavaróbb, hogy igazi ellenfele csak az egyházi hatalom úgy „általában”. Losey megpróbál mindent életszerűvé tenni, azonban minden csak „-szerű” lesz, olyan, mintha. A figurák mintha emberek lennének, kinézetükben mintha itáliai festők vásznairól öltözködtek volna, a díszlet pedig iparkodik a korabeli Velence és Firenze illúzióját kelteni – egy színpadnyi műteremben. A darab azonban szívósan ellenáll ennek a felfogásmódnak. Így például teljesen érthetetlenné válik az, hogy a tanítványok miért várják oly epedve, hogy szeretett mesterük öngyilkos kijelentést tegyen az inkvizíció előtt; a rendezés ugyanis egy emberi kapcsolatot akar bemutatni ott, ahol a szereplők csak vitatkoznak.

Brecht intellektualizmusát naturalizmussal és vásári látványosságokkal ellenpontozza. Losey mintha elfeledkezett volna arról, hogy ha valaki a színpadon pisál, az látványosság, ha filmen, csak könnyít magán. Nem tud megbirkózni Brecht szószékével a vásznon, a gyülekezet a nézőtéren meg csak az óráját nézi.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1981/06 43-44. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=7428