KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Filmszemle

Beszélgetés Almási Tamással

Az ózdi dosszié

Dárdai Zsuzsa

A Miénk a gyár, a Filmszemle nagydíjas dokumentumfilmje igazi „antifilm”, nincs belső dramatikus történés; az Ózdi Kohászati Művek privatizálása kerettörténetében az emberek elmondják bajaikat.

 

– Látták-e és hogyan fogadták az ózdiak?

– Látták. Féltem a bemutatótól, nem gondoltam, hogy objektíven fogják megítélni. Azt hittem tíz perc után mindenki elmegy. De csak jöttek és jöttek a „szereplők”. A film végén vastaps, majd beszélgetés. Döbbenetes, katartikus élmény volt, ahogyan a különböző végzettségű és beállítottságú emberek rájöttek, hogy az egyes ember felelősségét senki nem vállalhatja át.

– Az egyes ember felelősségéről szól a film?

– Egyáltalán nem így gondolom. Ózdon a munkások megszokták, hogy negyven évig az állam gondoskodott róluk, erőszakosan. Elégtek a Vasműben, cserébe a Rákosi-féle, majd kádári jólétért. A rendszerváltás után is hasonlóra vártak, mígnem megtörtek és rájöttek, ez nem járható út.

– Vagyis elfogadták, hogy a piacgazdálkodás ára a munkanélküliség?

– Ez úgy, ahogy van, hazugság! Ózdon a mai napig nem akadt egyetlen ember sem, aki kijelentette volna, hogy vége a kohászatnak. Miközben a szemük előtt szétrobbantották. Ezek az emberek nem munkanélküliek. Sehol nincsenek így nyilvántartva. Papíron Ózdon csak húsz százalékos a munkanélküliség, de ha hozzászámolom azokat, akik nem dolgoznak, csak kapják a pénzt, gyakorlatilag hatvan százalékos. Az ötszáz-ezer irodista kiválóan megél ebből! Időnként beadják a gumicumit, hogy legyen mit szopogatni a melósnak: Indul a gyár! Frászt, egy várost tartanak hazugságban.

– A filmben azt mondja egy munkás: „Nem tudom, meddig lehet munka nélkül élni”.

– Ez az igazi helyrehozhatatlan bűn. Egy gyárat újra lehet építeni, mint ahogy le lehet buldózerezni is, de az emberekben okozott kárt jóvátenni szinte lehetetlen.

– Az egyik munkásasszony egyértelműen fogalmaz: „legalább azt mondják meg, ki, mikor és miért hazudott?” Mit gondol a felelősségről, felelősségrevonásról, bűnről, bűnhődésről?

– Azt gondolom, nem lehet másként megoldani, mint ahogy Spanyolországban és más európainak nevezhető országokban tették. Nem hiszek az igazságos igazságtételben. A sebeket újra és újra föl lehet szaggatni... ez minden. Természetesen azokat az embereket, akik jogilag büntethetők valami törvénytelenségért, meg kell büntetni.

– Ezzel a filmmel véget ért az ózdi sorozat? Lenne tippem a folytatásra...

– Igen? Mondja!

– A film nem deríti ki, kinek állt érdekében az ózdi privatizációról szóló dosszié titkosítása?...

– Ezt 1993. január 15-én tudtam meg, még nem volt módom rá, hogy utánajárjak. Egyébként sem szeretem a kvázi bombasztikus anyagokat, azokat meghagyom az újságírásnak. Amit most mondok, feltételezés, nem tudom bizonyítani, de kezd világossá válni, hogy a titkosításnak igencsak köze van a baden-württemberg-i tartomány volt elnöke, Lothar Spät és a magyar kormány közötti kapcsolathoz, amely több mint hitvesi... Valószínűleg sok állami, gazdasági vezető érintett ebben az ügyben. De ennél nagyobb ökörséget nem is követhettek el! Első dolguk az kellett volna legyen, hogy elhatárolódnak ettől a szélhámostól...

– A gyár többi vezetőjéhez hogyan vitt az út?

– Elindult a privatizáció. Először Petrenkó személyisége fogott meg, aztán azt is tudtam, hogy a gyárigazgató, Lotz Ernő, aki előző filmemben, a Szorításban még a friss vér, az új erő, a Lassításban egyértelműen kerékkötője a fejlődésnek. Tragikus történelmi tévedés áldozata...

– A Petrenkó Művek most is működik?

– Négyszáz emberrel. Az más kérdés, hogy veszteséges, de Petrenkónak vannak még kft.-i, rt.-i, benzinkútjai, étterme, most akarja megvenni a Centrum Áruházat. Ez a nyolc általánost végzett ember ösztönösen érzi, mi felé kell menni, nagyvonalú, nagyléptékű. Kevés ilyen tehetségű, ilyen kvalitású embert ismerek, csak mélységes tisztelettel tudok beszélni róla...

– Szerintem, a személyes kockázatvállalással nyer.

– Petrenkó Ózdért akarta csinálni, amit csinált. Hogy aztán ebben mennyire dominál a saját siker utáni vágy, az más kérdés, és nem is érdekes.

– Mit jelent Önnek Ózd?

– Szeretve gyűlölöm, gyűlölve szeretem. Ha csúnyább várost el akarnék képzelni magamnak, nem tudnék – ha szebb vidéket, hazudnék. A világon már sokfelé jártam, de ózd a hét dombjával, világcsoda! Nem tudok már érzelmek nélkül beszélni róla.

– Hogyan talált oda?

– Teljesen véletlenül, 1986 végén... A Kölyköd voltam című filmemmel részt vettem Miskolcon, a tévéfesztiválon. A díjkiosztást követő fogadáson Fejti György, akkori megyei első titkár megkérdezte tőlem, miért foglalkoznak a művészek olyan előszeretettel a marginális témákkal? Javaslatot is tett Itt vannak a munkások, Ózdon és Diósgyőrben, két éven belül tízezrek kerülnek az utcára, mert ha nem, mi lesz a magyar gazdasággal és a kohászattal? Amiről én azt sem tudtam, eszik vagy isszák.

Elmentem egyszer Ózdra körülnézni, és amikor megláttam ezeket a díszleteket, a kelet-bolgár 50-es évekre emlékeztető helyszínt, a várost és a gyárat, a kohászat fantasztikumát, úgy éreztem, nincs olyan játékfilm, ami ezt felülmúlhatná. Naplót is írtam. Megvannak benne az első ózdi élményeim: a Kohász Szálló, az étterem, a pincér-asszonyok, nézik a tévében a Nők a pult mögött című cseh sorozatot. Én voltam az egyetlen vendég. Fantasztikus volt!

– Ilyen erős hatás alól nem fog könnyen szabadulni...

– Találtam két szereplőt, egy volt munkásnőt, aki a kereskedelemmel próbálkozik, és a gyár átadásán őrködő munkást – már önmagában görög sorstragédia hőse –, aki védi a gyárat azért, hogy lebontsák és máshol felállítsák. Ennek a két embernek a sorsát követem a városban.

– A város ritkán látszik a filmben, szándékosan?

– Nincs külön város. A város a gyár.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1993/04 17-18. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1231