KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/március
POSTA
• Gosztonyi Péter: Gallipoli Olvasói levél
• Bajomi Lázár Endre: Cocteau körül Olvasói levél
• Fáber András: Válasz Bajomi Lázár Endrének

• Greskovits Béla: Reform-közvéleményre van szükség Beszélgetés Vitézy Lászlóval
• Gulyás Gyula: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Gulyás János: Isonzó Egy készülő film dokumentumaiból 2.
• Ardai Zoltán: Páholylakók Felhőjáték
• Koltai Tamás: Operettvalóság Bástyasétány hetvennégy
• Székely Orsolya: Hamlet a zöld gyepen Inna Csurikovával és Gleb Panfilovval beszélget Zolnay Pál
• Panfilov Gleb: Jeanne d'Arc élete Forgatókönyv-részletek
• Szilágyi Ákos: Az ikrek A Zenekari próba és A karmester
• Koltai Ágnes: A rock kis évtizede Emlékszel Dolly Bellre?
• Hegedűs Zoltán: A filmkritika janzenistája André Bazin
• Lajta Gábor: A szenvedély útja Sindo Kaneto filmjeiről
• N. N.: Sindo Kaneto filmjei
FESZTIVÁL
• Csala Károly: Élethalálharc és melodráma Havanna
LÁTTUK MÉG
• Csantavéri Júlia: Átkozottak, szeretlek benneteket
• Szentistványi Rita: Szerelem receptre
• Barna Imre: Dühöngő bika
• Gáti Péter: Ezermilliárd dollár
• Schubert Gusztáv: Futásod véget ér
• Kovács András Bálint: Vámpír négy keréken
• Gáti Péter: Amit tudni akarsz a szexről (de sosem merted megkérdezni)
• Simándi Júlia: Kisvárosi fojtogató
• Farkas Miklós: Szupermodell
• Ardai Zoltán: Forróvérű kísértet
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Kiről van szó? Faustus doktor boldogságos pokoljárása
• Zoltai Dénes: Egy veszedelmes ember Wagner
KÖNYV
• Kovács András Bálint: Film és cselekmény

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Kritika

Idő

Omnia vincit amor?

Teszár Dávid

Kim Ki-duk legújabb szerelmesfilmje a végletes érzelmeket az identitás problémakörével köti össze.

 

Kim Ki-duk életművének ismerői joggal nevezhetik a direktor 13. alkotását atipikusnak, hiszen a rendezőre oly jellemző motívumok egyáltalán nem lelhetők fel benne. Sehol egy társadalom peremére szorult szereplő (mint a Krokodil hullarabló antihőse, a Bad guy bűnözője vagy a Szamaritánuslány és a Kalitka fogadó prostituáltjai), izolált helyszín (mint a Birdcage inn elszeparált bordélyháza, Az íj halászhajója, A sziget horgászbungalói vagy a Tavasz, nyár… úszó szentélye), brutális erőszakábrázolás (A sziget hírhedt, gyönyört és gyötrelmet bizarr módon összekapcsoló horgos jeleneteitől a Wild animals fagyott halas gyilkosságán át a Bad guy üveglapos durvulásáig egy tucatnyi szcéna említhető) vagy egyedi, hangsúlyos szimbólum (mint a hal a Vadállatokban és A szigetben, a víz a Tavasz, nyár…-ban, az állatok a Címzett ismeretlenben vagy éppen a lábtenisz a Parti őrben), miként kevés beszédű/néma hősökre sem bukkanhatunk. Csupán egyetlen tematikai kapocs merül fel, amely az Időt rokonítja Kim két legutóbbi, itthon is bemutatott munkájával (Lopakodó lelkek, Az íj): ez pedig a férfi és a nő viszonyának vizsgálata.

Ebben a művében Kim az érzelmeket az identitás problémakörével köti össze: a külső határozza meg a személyiséget, vagy a személyiség a kinézetet? Központi kérdés ez az Időben, ahol Ji-woo és Seh-Hee kimerülni látszó kétéves kapcsolatát már csak a rutin tartja fent: a fiú (Ji-woo) unja lányt (Seh-Hee), látványosan flörtöl a nőkkel, minekután barátnője teátrális féltékenységi rohamok formájában fejezi ki nemtetszését. Seh-Hee az egymás iránti érzelmek főnixszerű újjáéledésének titkát abban látja, hogy egy plasztikai sebésszel teljesen átszabatja az arcát, hogy aztán új emberként, de a régihez megtévesztésig hasonló névvel (See-Hee) léphessen majd mit sem sejtő barátja elé (ennél drasztikusabb átverést csupán Cronenberg Pillangó úrfijában láthattunk). Persze egy idő után már a lány sem tudja, hogy a régi vagy az „új” énjét szereti-e kedvese, őrlődik múlt és jelenkori önmaga között, a szépészeti beavatkozás azonban visszafordíthatatlan, a vágyott boldogság el nem érhető, szükségszerű hát a tragédia.

Izgalmas játék elmerengeni azon, vajon miféle alkotás kerekedett volna ki az Időből, ha Kim folytatta volna bevált munkamódszerét, és csendekből, érzékeny rezdülésekből, félszeg pillantásokból, leheletfinom szimbólumokból építette volna föl moziját. Túlbeszélt, fecsegő film az Idő, amely a legrosszabb koreai melodrámák hagyományait idézi, nagyszabású érzelemkitörésekkel és hasonlóképp grandiózus megőrülési jelenettel: amit eddig pár másodperces ólomsúlyú gesztusok hordoztak, most kapnak öt perc hisztériát. Kim, aki eddig szórta a kivételesen erős vizuális metaforákat, most lusta módon más műalkotásait copy/paste-eli (lásd a szerelem egyes stációit megjelenítő szoborparkot mint kulcsfontosságú helyszínt). Írói slendriánság részéről, hogy a film utolsó harmada zavarosra sikerült, a szereplők tettei merőben motiválatlanok, illogikusak. Így válhat a párkapcsolat természetellenes felfrissítésének gondolata az időmúlás érzelemkioltó hatásának meglehetősen közhelyes vizsgálatává.

Meddő okoskodás az Időnek társadalomkritikai élt tulajdonítani, tekintve, hogy a Dél-Koreában valóban hobbinak számító plasztikai sebészet itt nem elsődleges funkcióját teljesíti, nem az arc hibáinak eltüntetéséről vagy a „tökéletes arc” létrehozásáról szól: a hősnő nem szebb, csupán más akar lenni, arra vágyik, hogy ne tudja felismerni volt és leendő barátja (nem véletlen Kim részéről, hogy nem ugyanazon színésznőt maszkírozta el, hanem egy másik aktort alkalmazott a „megújult” barátnő eljátszására). A sztori megmarad személyes síkon, és inkább szól arról, hogy ami belül működésképtelennek tetszik, azt külső beavatkozással nem lehet megváltoztatni: a csodásnak hitt átalakulás végszava harmónia helyett a totális frusztráció, majd pedig a meghasadt elme őrülete. A téma persze nem újkeletű, a megváltoztatott külcsín személyiségtorzító hatásáról már készítettek sokkal kiválóbb darabokat, elég csak Frankenheimer méltatlanul elfeledett Másolatok című mozijára vagy Teshigahara – az Idővel feltűnően sok közös vonást mutató – sorrendben harmadik, remek Abe-adaptációjára, az A másik arcára gondolni.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 2007/04 57. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=8953