KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Fesztivál

Cyril Collard filmje

Vad éjszakák után

Bojár Iván András

Ujjé, közeleg az ezredvég! Új idő, új bánat. új kórság. Gondosan óvott határainkon új hordák dohognak. Kívül veszély, bévül veszély. Az élet csupa életveszély. Új kor: új érzékenység.

Újundokok keringenek a mozifolyosókon. Kisebbségi filmeken tágul a belpesti tudat, a szellemi horizont. Ami ma kevés jólértesült kultúrelit-tudata, holnap nyirkos, hétköznapi rögvaló. Közigazgatásilag tízmillió, lélekben tizenötmillió húsbavágó, húsbaégő baja, gondja. Maholnap hullani kezd a belterj itt is, mint Berlinben, New Yorkban vagy Párizsban. Amerre a szem tekint, kényelmesnek és biztonságosnak szánt világunk padlódeszkáit eleddig ismeretlen veszélyek robbanása szakítja fel. Savanyú levegő áramlik az óvó falak közé, ágyon heverő nőm hetedíziglen átkozott cigány, vérköreimben zöld majmok kórja kering.

Buffon szerint az ember a stílus maga. Cyril Collard márpedig stílusosan pergette le utolsó hónapjait. Sajátos életstílusa a halál mostanig rettegve lenézett formáját, az AIDS-halált stilizálta át. Acélos-kéken csillogó haja a szemébe hull, így néz vissza kurrens fényképeiről a hátramaradt generációkra. Vékony fekete keretbe zárt fotója megvehető a párizsi bolhapiacon, hogy onnan kamasz szobák falaira kerüljön majd. Rockhősök, filmsztárok veszik körül a vásári ponyván. Megérkezett: „kabátáriájával” egy tegnap még megvetett halálmód hőse lett.

Hiába állította Susan Sontag 1989-ben megjelent, Az AIDS és metaforái című könyvében, hogy „a rákhoz hasonlóan az AIDS sem teszi lehetővé, hogy romantikus vagy érzelmes fényben tüntessék fel”, ezúttal mégis ez történt. A banális címbe csomagolt film, a Vad éjszakák az AIDS-től fenyegetett korosztályok kollektív szorongását oldja fel. Triumfálása a Cèsar-díj óta intézményes rangon hirdeti, hogy a szerzett immunhiányos nyavalya az életet mélységében, kockáztatva megélők átkos jutalma. Lehet féregként, apróra kucorodva is elpusztulni hideglelős kórházi szobák vaságyain, és lehet, mint ő tette, még egyszer, utolszor föloldódni a Napban, a természetben, fenekek és vaginák panteizmusában.

Jean, a vad éjszakák zabolázatlan kalandora befutja Párizst. Nyitott tetejű, piros sportkocsiján üres szívvel falja a szűk utcák, kivilágított aluljárók kilométereit. Száguld a városban, száguld az életben. E kettő számára ugyanazt jelenti. Ő már nem suhan csupán, ahogy lelki elődei, az Éjszaka külsőben hősei tették esőáztatta éjeken. Hol vannak már ‘68 társadalomformáló eszméi? Már a csalódás dezilluzionizmusa is oda. Csak a filmes forma szab hasonló keretet; a vállon idegesen, dinamikusan billegő kamera, a hektikus vágás, az urbánus kulissza, meg az a furcsa hideg-idegenség, amely a szereplők közti teret kitölti. Élet-érzés film ez is. Az Európa-szerte leginkább fertőzött párizsi fiatalság magára ismer benne. A jövőtől való irracionális félelembe immár a betegség képe vetíthető bele. Nem hiábavaló többé a szeretetlenség, a közöny, sem az örök magányba zártság nárcisztikul öngyűlölete, mert – bár súlyos kimondani – a Collard által megjelenített AIDS a megváltás ígéretét kínálja. Kihívás, megmérettetés annak, aki addig csak tévelygett az élet nyitott térségein, aki a szabadosság aprópénzére váltotta a szabadság kincsét. A rendező alakította HIV-fertőzött Jeant hiába kísérti meg utoljára a szerelemben rejlő szabadság esélye, mert vagy emberileg képtelen immár, vagy a halál keserű lehelete fosztja meg attól, hogy a szeretetért szeresse Laurát, a romlatlan kamaszlányt. Tovább űzi ótvaros kis izgalmait, valami kényszer újra meg újra lehajtja a Szajna-part elhagyatott áruraktáraihoz, ahol a förtelem tenyészik, ahol ideges-félénk férfiak esnek ismeretlenül egymásnak mohó kielégítetlenséggel. Sem itt, sem Laura ágyában nem szabadulhat a magány terhétől, hiába osztja meg másokkal, hiába szórja szét, terjeszti a kórt. Először a lánnyal is úgy szeretkezik, hogy nem húz óvszert magára. Legközelebb már a lány utasítja el, hogy védekezzenek. Áldozat és gyilkos, akiben a végzet és a szenvedély dolgozik. Akár a Betty Blue-ban, csakhogy itt az AIDS lép az érzelmi és szellemi érzékenységet, szenvedélyességet, különösséget hordozó elmebaj helyébe, s válik a múltszázada tüdőbaj és a fin du siécle szifiliszének romantikus örökébe. A lány hogy hogy nem elkerüli a fertőzést, kívül reked azon a nemzetek fölötti láncolaton, amelyhez valamelyik vad éjszakán válthatott volna örökös tagsági kártyát magának. Ám ezzel a megőrzött életeséllyel a felkentek kasztján kívüli normálisak életére ítéltetett, amelyből hiányzik a végzetes tétjáték értelmet adó izgalma. Kedves és szép még lehet, bölcs már soha.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1994/02 35-36. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1043