KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/április
POSTA
• Modor Ádám: A gumimegváltó Olvasói levél
• Oszoli Tamás: A gumimegváltó Olvasói levél
• A szerkesztőség : A gumimegváltó Válasz az olvasói levelekre
FILMSZEMLE
• Bársony Éva: Fegyelem és forma Beszélgetés Mihály Andrással a társadalmi zsűri elnökével
• N. N.: A játékfilmszemle díjai
• Hanák Péter: Önismeret ’83 Cukorral vagy cukor nélkül?
• Kardos G. György: Csak művészet... Egy laikus zsűritag megjegyzései
• Almási Miklós: Világképek hiánygazdasága

• Györffy Miklós: Lassú hazatérés Budapesti beszélgetés WSim Wenders-szel
• Almási Miklós: László-napi tűzijáték Gyertek el a névnapomra
• Reményi József Tamás: Mesés esélyek Boszorkányszombat
• Lukácsy Sándor: Kis piros svájcisapka, tanulságokkal Az óriás
• Zalán Vince: A vesztes oldalán? Veronika Voss vágyakozása
• Grunwalsky Ferenc: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
• Szomjas György: Kifulladásig Beszélgetés Halász Mihályról
LÁTTUK MÉG
• Koltai Ágnes: Nőrablás
• Csantavéri Júlia: Nimfa a lápvilágban
• Harmat György: Ördögfajzat
• Kapecz Zsuzsa: Patakfia és a Nap
• Vanicsek Péter: Kisapák és nagyapák
• Fazekas Eszter: Bizonyítási eljárás
• Ardai Zoltán: Fehér mágia
• Farkas András: Sabine, 7 éves
• Zoltán Katalin: Kincs, ami nincs
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Arcképcsarnok
• Hegyi Gyula: Esténként a felügyelő A tévékrimiről
• Varga Csaba: Tömegkommunikációs reform? A kábeltelevíziózásról
KÖNYV
• Hollós János: Profán esztétikák felé

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Balázs Béla filmkritikái – először magyarul

Levél Erdei belügyminiszter úrhoz a cenzúráról és egy szép magyar szóról

Balázs Béla

 

Belügyminiszter Úr!

 

Engedje meg, hogy megköszönjem bölcs és finomtapintatú beszédét, melyet az országos mozgóképvizsgáló bizottság alakuló ülésén mondott. Nem szoktuk még meg, hogy a cenzúrának és csendőrségnek parancsoló ura ilyen hozzáértő gyöngédséggel nyúljon kényes művészi kérdésekhez. Engedje meg, hogy külön megköszönjem azt, ami magyarázata ennek az új korunkat jelző, boldogító jelenségnek, azt, amit ön maga is magyarázatul és biztatásul mondott beszédében, hogy „hiszen én is literátor vagyok”. Köszönöm, mint literátor, valamennyi nagy literátor nevében, hogy így megtisztelte céhünket, mondván, hogy az írói véna nem röstelnivaló hátránya, hanem magas képesítője az államférfinak.

Ezért éreztük azt, hogy az a cenzúra, melyet ön iktatott be hivatalába, nem hivatal lészen, mely idegenül, az asztal másik oldaláról fogja szemlélni a művészetet, mint már helyzetével eleve adott ellenség, hanem segítő munkatársa lehet, baráti tanácsadója lesz, majd a magyar filmtermelésnek. Nincs, aki el ne ismerné, nincs, aki ne vállalná, hogy a kormánynak ellenőrző hatalommal kell gondoskodnia arról, hogy szabad demokratikus világnézetünket meg ne zavarhassák, be ne ködösítsék művészetben csempészett mérges gázai a reakciónak. Ám gyakran van úgy, hogy filmvállalatnak és rendezőjének nem reakciós szándéka, hanem csak tudatlansága és informálatlansága tette a filmet megengedhetetlenné. ilyen esetben, ugye, a cenzúrának, belügyminiszter úr intenciója szerint, nem irtani, hanem segítenie kell. De hogyan, mikor a film már kész és milliókba került? Még jó eset, ha újabb milliókkal korrigálni lehet. De az időveszteség és a foltozás sose vált hasznára a művészetnek.

Nem volna logikus és egyszerűbb már a forgatókönyvet is bemutatni a cenzúrának ‘/ A legtöbb filmvállalkozó, filmíró és rendező örömmel fogadná egy hozzáértő és baráti cenzúra tanácsait és utasításait. Hiszen roppant anyagi és erkölcsi kockázatot venne le válláról. Ez mindenkinek egyaránt, művészi, politikai, anyagi érdeke. Miért nem lehet ez így?

Mert az érvényben levő törvények szerint a forgatókönyv „irodalom”, és mint olyan, a kultuszminiszternek és az ő cenzúrájának hatáskörébe tartozik és akkor megtörténhetnék, hogy az egyik cenzúra a forgatókönyvben jóváhagy valamit, amit a másik cenzúra betilt, vagy fordítva. Ez a káosz csak öregbíti a bajt. De hát nem lehet ezen a kerékkötő törvényen változtatni? Szabad-e belenyugodnunk abba, hogy hatásköri ellentmondások legyenek koloncai a magyar filmipar fejlődésének? Hol akad meg ez az evidensen szükséges reform? Ki akadályozza meg?

Engedje meg, belügyminiszter úr, hogy egy nagyon egyszerű formulát ajánljak, mely talán segíthet a hatásköri problémát megoldani:

A forgatókönyv csak akkor tekinthető irodalomnak, ha nyomtatásra van szánva. Az a forgatókönyv, mely filmben való realizálásra van szánva, éppen olyan kevéssé irodalom, mint ahogy az építész tervrajza nem festmény vagy grafikai művészet, hanem előkészítő munkája egy épületnek. A forgatókönyv nem irodalom, hanem – a tervrajz mintájára csinálom a szót – tervírás. Nagy művészet – de más. Az épület tervrajza lehet halhatatlan remekmű, de nem grafika, hanem architektúra! Más jury megítélése alá tartozik. Ezért a forgatókönyv sem tartozik a kultuszminiszter hatáskörébe.

Megható volt, mikor literátor belügyminiszterünk szinte vigasztalta a művészeket, mondván, hogy ne riadozzanak, ha ma még túl rikító politikai jelszavakat kívánnak tőlük, mert eljő, úgymond, nemsokára egy nyugodalmasabb idő, mikor a tapintatos cenzúrának még az is feladatává lehet, hogy ne engedje túltengeni a nyersen rikító, kiugró, plakátos politikai propagandát.

Tudjuk, belügyminiszter úr, hogy ezt nemcsak a jó művészetet féltő literátor, hanem talán még inkább a jó propagandát féltő politikus államférfi mondotta. Mert tudjuk, hogy rossz propaganda az, amely kiáll a műalkotásból, mint testből a törött csont. Rossz propaganda, amelyik megunatja magát. És az igazságnak olyan tálalása, amely sérti jóízlésünket, olyan kártékony, hogy a reakciónak is lehet furfangos fegyvere.

De...

De ugye nem művészet az, amelyik nem megindító, és – (higgyünk gyönyörű magyar nyelvünk bölcsességében) megindító az, ami valamire indít bennünket – valamilyen irányba, a művész hite, meggyőződése irányába. Bizony mondom, hogy nem komoly művészet az és nem is volt az soha, amelyik végső emberi kihatásában nem válik irányt kereső vággyá, irányba indult akarattá, vagyis politikummá!

Igaza van Márai Sándornak, aki egy finom cikkében azt írta: „Az osztályharcról is lehet lapos közhelyeket írni; s egy szál rózsáról lehet olyan erővel beszélni, amely felrázza tunyaságukból és állásfoglalásra kényszeréti az embereket.”

Igaz. Csak azt tegyük hozzá, hogy aki odáig el nem jutott, hogy állásfoglalásra kényszerítse az embereket, az hozzá se nyúljon a rózsához se. Mert annak kezén elvész annak színe is, szaga is, minden szépsége is.

Mert nem kívánunk mi a művészettől jelszavakat, hanem csak színeket. De eleven, igazi, teljes színeket, melyeket, mint a rózsa színeit, talaja nedvei festettek. Minden élő rózsa színén megismerhető, hogy milyen talajból nőtt. Színe megvallja. Minden művészet minden színe is vallja, hogy milyen érzésvilág, milyen eszmevilág talajából fakadt. Persze, hogy lehet egy rózsaszál is, ha színei vallanak. – Ugye, milyen gyönyörű magyar szó:

Színt vallani! Színt vallani!

Balázs Béla


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1983/01 07. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=6695