KönyvOlasz kismonográfia Kovács AndrásrólCsantavéri Júlia
A La Nuova Italia kiadó évek óta (előfizethető) folyóiratként, havonta megjelenő füzetek formájában filmrendező portrékat ad közre. Az Il castoro cinema című sorozat egyes kötetei általában rövidek, csak a legszükségesebb információkat tartalmazzák, nem törekednek nagyobb összefüggések feltárására, sem új kutatási eredmények bemutatására, inkább egy-egy rendező sajátos arculatát igyekeznek megragadni. A sorozat – a magyar rendezők közül – Jancsó Miklós és Szabó István után 89. kötetében Kovács András munkásságát mutatja be.
Mindig izgalmas ilyen írást kézbe venni, hiszen nyilvánvalóan nem csupán Kovács Andrásról van szó, hanem rólunk, magunkról, arról, hogyan látják társadalmunkat, művészetünket mások. Különösen így van ez Kovács András esetében, aki a társadalomkritikai gondolkodás egyik tipikus irányzatának markáns képviselője, s állásfoglalása filmjeit nemcsak „végső soron”, de közvetlen témájukban és formájukban is meghatározza.
„Politikai film” – a jelzőt maga a szerző, Giuliano Giuricin is elkoptatottnak érzi, mégsem fél a használatától, és Kovács Andrással kapcsolatban sikerül is új tartalommal megtöltenie. Szabadság és szükségszerűség dialektikája, az egyén lehetőségei az igaz, tehát forradalmi cselekvésre – „az igazság mindig forradalmi, akár akarjuk, akár nem” – idézi a Labirintusból – ezek azok a fő motívumok, amelyeknek fejlődését filmről filmre követi. Ebből a szempontból „a feltalálók makacssága (Nehéz emberek), a lázadásról való lemondás (Hideg napok), a kompromisszum elutasítása (Falak), az ifjú türelmetlenség (Staféta), a válság pozitív megoldása (A magyar ugaron) éppúgy, mint a megoldatlanság (Bekötött szemmel), a racionális kiútkeresés (Labirintus) és az irracionális bezárkózás (A ménesgazda) nem mások, mint különböző megközelítései annak az alapproblémának, amely a filmek poétikai és tartalmi magvát adja – melyek a hatalomtól mindenkor független, autonóm és racionális gondolkodás és cselekvés lehetőségei a történelemben”. Ez az alapvetés lehetővé teszi, hogy a szerző belülről vizsgálhassa Kovács András filmvilágát, megmutassa gondolkodásának egységét. Határozottan rámutat ennek a gondolkodásnak marxi és Lukács György-i eredetére, majd az egyes filmek elemzése során erős párhuzamot, sőt gyakran azonosságot vél felfedezni a Lukács-tanítványok alkotta Budapesti Iskola filozófusainak gondolatvilágával. Az elemzés főként a politikai szempontokat hangsúlyozva, lépésről lépésre bontja ki a magyar társadalom – egy „létező szocializmus” – néhány problémáját, s a filmekből kiolvasható választ a párbeszéd fogalmába sűríti. Párbeszéd – a problémák több oldalú megközelítése, a különböző nézetek termékeny ütköztetése – ez a fogalom alkalmas lenne Kovács András filmjeinek mind társadalomfilozófiai, mind esztétikai megközelítésére. Sajnos azonban a szerző nem alkalmazza következetesen a többoldalúság elvét, ezért sokszor torz, részleges képet kapunk. Filozófiai rokonságok, párhuzamok erőltetése következtében – az ilyen jellegű idézetek mennyiségileg is jelentős helyet kapnak a könyvben – a művek maguk gyakran puszta illusztrációkká válnak (A magyar ugaron, Bekötött szemmel) vagy jelentésük leszűkül, bizonytalanná lesz (Hideg napok, A ménesgazda). Amikor pedig a szerző megkísérli, hogy a filmeket jelenünk és közelmúltunk konkrét társadalmi-politikai viszonyai között értelmezze, kiderül, hogy erről kevés, illetve túlságosan egyoldalú ismerete van. Az elemzésben szinte kizárólag az emigrációs magyar irodalom munkáira támaszkodik, melyek egy speciális nézőpontot képviselnek. Ezek nem azonosak Kovács András filmjeinek nézőpontjával. Hiszen az utóbbi húsz év társadalmi fejlődése a szocializmusról való gondolkodásnak sokféle indítékú, különböző felfogású és módszerű, sőt bizonyos mértékben eltérő eredményű formáit hozta létre, s Kovács András filmjei éppen e sokféleségre építenek, azt gyakran közvetlenül is megjelenítve (Labirintus, Falak). A hősök felfogásának egysíkú szemlélete valósághűségüktől fosztja meg őket, s ezzel a filmek drámai magját szünteti meg.
Nagyon hiányzik a könyvből a filmek fogadtatásának elemzése. Pedig a szerző kétszer is idézi Kovács András egyik nyilatkozatát, mely szerint: „A film elkészítése után részt veszek a munkámmal kapcsolatos vitákon, beszélgetéseken. Ez az igazi befejezése annak a folyamatnak, amely a mű megtervezésével indult, és ugyanakkor csak ez igazolhatja a kiindulópont helyességét”. A szerző mégsem vizsgálja meg, hogyan fogadta a filmeket a közönség, vagy legalább a szűkebb kritika. Pedig a fogadtatás értékelése talán rávilágított volna az elemzés egyoldalúságára. Csak egyetlen esetben említi a kritikákat, amikor a rendező filmdramaturgiai újításairól beszél. Egyébként ez a könyv legérdekesebb része.
A kötet Kovács András filmjeiről szólva hangsúlyozza azt a sajátosságot, hogy a művek középpontjában nem a kép, hanem az emberi beszéd, a monológ, illetve a párbeszéd áll. A vásznon legtöbbször nem történeteket látunk, a cselekmény rendszerint egyszerű, szinte elhanyagolható, hanem helyzeteket, s a rendező azt figyeli, hogy az egyén miképpen képes e helyzetek megélésére. A látvány egyszerű, a fekete-fehér képek ismétlődésének monotóniája szinte provokálja a nézőt. Pedig az erősen érzelemkeltő motívumok a háttérben maradnak (pl. a Hideg napokban nem látjuk közvetlenül az újvidéki vérengzést), s előtérbe kerülnek a racionálisak. Mindez a brechti színház, az epikus dráma hagyományaival rokonítható legjobban, de Giuricin egy olasz példát is talál, a pirandellói dramaturgiát. Különösen a Labirintus esetében érdekesek a párhuzamok Pirandello Hat szerep keres egy szerzőt című művével. Giuricin Kovács András vitathatatlan érdemének tekinti, hogy az epikus színház hagyományait filmbe emelte, s a kísérlet sikerével igazolta, hogy a filmszerűség elvének mechanikus értelmezése tarthatatlan. A képi és szóbeli megfogalmazás egyensúlyának követelése nem válhat az új tartalmak kifejezésének gátjává. A szerző rámutat, hogy Kovács András tudatosan veti el a megmerevedett és a technicizált filmes kliséket, s ezáltal az epikus színház példájára megszünteti a határt az alkotás és a nézők között. Nemcsak a film szereplői között zajlik párbeszéd, de az alkotók és a nézők között is. S ez a párbeszéd a szerző állásfoglalása szerint nem pusztán önmagát jelenti, de továbbmutat egy olyan társadalom felé, amelyben a szabad emberek alkotó párbeszéde alakítja a jövőt.
Giuliano Giuricin: András Kovács. La Nuova Italira. Firenze, 1981. 111. p.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1137 átlag: 5.41 |
 |
|
