KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Solo

Csordás Lajos

 

Megszokhattuk, hogy Mario Van Peebles filmjeiben minden csontig, velőig fekete: „fekete ember, fekete öröm, fekete gyász”. A színes bőrű színész, producer és rendező ugyanis egy polgárjogi harcos elszántságával dolgozza fel Amerika feketéinek Hollywood és a fehérek által elfelejtett, mégis emlékezetes tetteit, például Jessie Lee bandájának történetét, vagy a Fekete Párducok históriáját.

Most pedig, Norberto Barba Solo című filmjének címszerepében, Van Peebles megteremti a fekete terminátort, a harlemi ízlés szerint tervezett, Michael Jordan-arcú szuperkatonát, a majdnem tökéletes halálosztót. Solo szinte sebezhetetlen, gyomrában belek helyett kábelek tekeregnek, tartóssága pedig olyan, mintha ő volna a Duracell-nyúl. Azért csak „majdnem” tökéletes, mert egy apró programozási hiba folytán felébred benne a lelkiismeret, és alkotói ellen fordul. Az a paradox helyzet áll elő, hogy egykori irányítói, az emberek tulajdonképpen gonoszabbak, szívtelenebbek, mint Solo, a gép.

Volt parancsnokai végül kifejlesztenek egy igényeiknek mindenben megfelelő, igazán tökéletes gyilkológépet, akivel hősünknek a fináléban meg kell küzdenie, s aki természetesen fehér.

Ez már valóban terminátor-utánérzés (a paródia gyanúja is felmerül), a két android küzdelme erősen emlékeztet a Terminátor II. emberbarát T-800-asának és gonosz T-1000-esének párharcára, de más apró motívumok is visszaköszönnek (például a halálosztó-izomzat vagy a gépágyúvá „fejlődött” alkar). A Solót azonban nem százmillióból forgatták, és ez sajnos meglátszik a film barkácsolt díszletein, elnagyolt technikai trükkjein.

 


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1997/05 59. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=1645