|
|
|
Láttuk mégTitkokSzabó Anita
Jean-Claude Brisseau-nak a tavalyi Titanic fesztiválon is bemutatott újabb műve a művészfilmes eszközökkel megformált mégse-művészfilmek kategóriáját erősíti. Nagyreményű vállalkozása nem utolsósorban a hatalom megszerzésének eszközévé tett erotika, szexualitás és manipuláció összefüggéseiről szól. A francia filmezés ‘80-as évekbeli megújulásának felejthetőbb vonalában számontartott rendező ezúttal forgatókönyvíróként, sőt egy önironikus pillanatra „szereplőként” is feltűnik. Hangsúlyos, lendületes, és artisztikusan öntükröző indítása (Nathalie sztriptízbár-beli performance-a, Händel Messiásának felzúgó Rex tremendae-tételével) a kezdő képsor után, bármily kidolgozottan bonyolódik is az igényes kép- és hanganyagot felvonultató film, nem tölti be maradéktalanul a felkeltett várakozást. Ezúttal két szegény de ambíciózus lány, a táncosnő Nathalie, és az ugyanabban a bárban dolgozó, kissé éretlen Sandrine, a Champs-Elysées maszkulin világában érvényesülni vágyó barátnő-párosának némileg klisészerű erotikus és karriertörténetét követhetjük nyomon, a filmen belül mintegy az utóbbi lány elbeszélése szerint. Lineáris történetvezetés, tüntetően jó vágással, fölöttébb festői beállításokkal. (Bizonyára nem véletlen a – Sandrine kép-mutatásának engedő – férfiszereplő neve: Delacroix. A film azonban nem éri be ennyivel. Mintha tétováznék, hogy karriertörténetté vagy apokaliptikusnak szánt, egészében mégis inkább zavarosnak ható vízióvá kerekedjék ki a Rossz evilági uralkodásáról, patetikusra hangszerelt bukásáról. A társadalmi ranglétra tetején démonikus figura áll, Christophe személyében, aki mindkét főhősnőt manipulálja. Nathalie-t, akit elhagy, az őrületbe akarja kergetni, Sandrine-nak pedig érdekházasságot ajánl. Ha az itt következetesen végigvitt színszimbolikát követjük, Matisse telített színű enteriőrjei, vagy a levegős, világos és meleg színek helyébe fokozatosan a sötét tónusokkal festett, chiaroscurót érvényesítő képek lépnek. Ahogy ez a kastélybeli barokk orgiajelenetben is megfigyelhető, ahol Christophe a De Sade-i szexuális hierarchia csúcsán Sátánként győz mindenek felett. Győztes mindaddig, míg – ez férfigyűlölők kedvenc szcénája lesz – Natalie le nem lövi. Halálakor a kezdettől fogva – néha meglepően motiválatlanul – feltűnő nőalak (talán a Boccaccio-novellából is ismert vágy-szimbólumot, a sólymot kezén tartó nagy bájolót, Magna Meretrixet kell fölismernünk benne?) a giccsparódiaként is hiteltelen halálcsók-epizódban tölti be szerepét, mint romantikus toposz. Vajon a metaforika stiláris elhasználtsága is e földi devalválódást lenne hivatott jelezni? De itt még mindig nem ér véget a muzikális elbeszélés. A két barátnő, a megszabadult és a meggazdagodott búcsúja kódaként zárja Brisseau meglehetős modorossága ellenére is többnyire élvezhető alkotását.
| Cikk értékelése: |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  |  | szavazat: 1162 átlag: 5.52 |
 |
|
|
|
