KERESÉS ARCHÍVUM/TARTALOM LAPOZÓ
Év  

  
       
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
              
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
    
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
             
   1984/május
• N. N.: A megszólított ember Történészek kerekasztal-beszélgetése
• Létay Vera: Magadban, volt-gyermek... Napló gyermekeimnek
• Zsugán István: Egy-egy ujjlenyomat Beszélgetés Mészáros Mártával
• Klaniczay Gábor: Rockvázlat, történelmi háttérrel István, a király
• Fekete Sándor: A história hátországában A postakocsi
• Schéry András: Európai komédiák olasz módra Budapesti beszélgetés Ettore Scolával
FESZTIVÁL
• Zalán Vince: Történelem – tánccal, énekkel Nyugat-Berlin

• Bikácsy Gergely: Gyilkos lehetsz! Hitchcock
• Xantus János: A múló idő és a meztelen király
• N. N.: Hitchcockról a Filmvilágban
• Veress József: Színvonalas furcsaságok Hollandiai filmpanoráma
LÁTTUK MÉG
• Harmat György: A Führer nevében
• Szilágyi Ákos: Klapka-légió
• Hollós János: Missouri fejvadász
• Vanicsek Péter: A harmadik királyfi
• Farkas Miklós: Elveszett egy kékszemű
• Harmat György: Csillagom, halálom
• Ardai Zoltán: Kéjnő Kaliforniába készül
TELEVÍZÓ
• Faragó Vilmos: Belpolitika
• Csepeli György: Az igazi családtag
KÖNYV
• Hollós János: Hálóba fogni a filmet
POSTA
• Bikácsy Gergely: Arról a szubjektív tényről...
• Hegyi Gyula: Nem vitatom...

             
             
             
             
     
bejelentkezés/regisztráció a kedvencekhez
 
 

Láttuk még

Monsieur Bard különös óhaja

Reményi József Tamás

 

Auguste Bard, ötvenkét éves buszsofőr, reménytelenül csúnyának elkönyvelt agglegény megtudja, hogy a szíve elhasználódott, közel a halál. Természetesen éppen ekkor, vesztenivaló híján éri a vakszerencse: milliókat nyer ruletten. A rokonság makacs tiltakozása, hajtóvadászata ellenére beteljesíti hirtelen támadt – ám egész addigi életének elfojtott, föl sem ismert ösztöneiből fakadó – vágyát: a nyeremény segítségével saját gyerekhez jut.

E különös óhaj történetét Radványi Géza rendezte 1953-ban, Franciaországban, s munkájáról így nyilatkozott egy kései interjúban: „Azt hiszem, a Valahol Európában után az egyetlen őszinte film, amit életemben még csináltam”. Őszinte, az alkotás öröméről ars poetica-szerűén valló s – tegyük hozzá – kitűnő film ez, amelynek műsorra tűzése a mai honi forgalmazás egyik legszebb ötlete. Ars poetica? Hogyan lett az érzelgősségre csábító szituációból gunyorosan bölcs állásfoglalás a teremtés dolgaiban?

A filozofikus szándékot keretjáték is jelzi, a sors fura koreográfiájának képeivel s a túl komolyan vett „tánclépések” ironikus kommentárjával. Mindez arra figyeltet, hogy példázatot látunk, olyan ember példázatát, aki egyszeriben a halál felől, a mindennapi fásult robottól, önzéstől, érdekektől megszabadultan néz az életre, felülkerekedve a kicsinyes családi pörlekedéseken és szorongásokon. Auguste olyasmire szánja el magát, amire azelőtt még szavai sem voltak: létrehozni valami szépet önnön lényéből, akibe belesulykolták, hogy ronda és semmirevaló. Megváltja a szerencsétlenségét, tudatos, körültekintő alkotómunkával, mint valamely szobrász, aki végre alkalomhoz, megfelelő feltételekhez jut. Auguste arra használja a halál intését, ami egyedül méltó az emberhez – rokonsága viszont a beteg szívből is üzletet csinálna, a halálból is pénzt, haszontalan tőkét. A „megátalkodottan” szépet teremtő személyiséget a „normális” környezet bolondnak s erkölcstelennek bélyegezheti, s bizony Auguste alig kerüli el a végső megaláztatást.

E fanyar tanulság 1953-ban sem volt új, de új és egyéni, ahogyan a meseszövésben, a jelenetezésben, a színészvezetésben ötvöződik a hűvös bölcsesség a szemérmes szenvedéllyel. Egyetlen példa. Auguste hazavisz az utcáról egy angyalarcú kisfiút, hogy – a népi hiedelem tanítása szerint – leendő gyermekének anyja szépet lásson. A kisfiú elalszik, Auguste körültekintően ügyel a nyugalmára, egyszercsak az ingaórát is megállítja, s ezzel a mozdulattal nemcsak a kisfiúét, a maga álmát is óvja, hisz az idő őellene dolgozik. Michel Simon – akinek jelenetei e gyermekkel a hat évvel korábbi Somlay Artúrt idézik nekünk – belülről sugárzó, eszköztelennek mondott színészi alakítása a szerep szemérmes-bölcs kettősségét, a naiv, tudatlan ember fölmagasztosulását lenyűgöző erővel érzékelteti. Simon játéka szemernyit sem avult mára, jólesik újra látni őt a vásznon.

Auguste-tel végez a szívroham, amikor fia világra jön. A halál és a születés közös pillanata lehetetlenné teszi, hogy alkotó s „műve” találkozzanak. De a kegyelmi állapot nagy kalandjának köszönhetően ötvenkét évi vegetálás után mégis elmondható: Monsieur Bard nem élt hiába.


A cikk közvetlen elérhetőségei:
offline: Filmvilág folyóirat 1991/12 55. old.
online: http://filmvilag.hu/xereses_frame.php?cikk_id=4262